A hálószobába is mesterkéltség nélkül vezetett. Nem lepett meg, hogy nem éreztem férfiszagot. Elmondta, hogy elvált, én sem tagadtam le a feleségem és négyéves kisfiam. Némán az éjjeliszekrényére mutatott, ahol egy gondosan kikészített nyitott könyv lapjai közül egy enyhén gyűrött fényképen saját magamat láttam a Dráva partján. Megborzongtam.

Megkésett epizód

 Sosem gondoltam volna, hogy visszahív. Bölcsész záróvizsgáink óta nem láttam, pedig az utolsó, 15 éves évfolyam-találkozóra is a viszontlátás reményével mentem.  Ott megszerzett telefonszámával egy hónapig kacérkodtam, mielőtt felhívtam. Olyan bátortalan, zagyva üzenetet hagytam, hogy le is mondtam a folytatásról.  
Egy bárba hívtam Esztert, legszebb éveim legnagyobb szerelmét. Tizenöt éve akartam vele befejezni, amit az egyetemen nem tudtam. Sosem mondtam meg neki, hogy szeretem. Attól félvén, hogy elvesztem, meg sem próbáltam megszerezni. Túl sok volt a szépsége, az elevensége, a nőisége. De nem volt velem elég kacér ahhoz, hogy kellően bátor legyek. Katartikus beszélgetéseknél és egy-egy forró csóknál nem mélyült tovább a sosem definiált kapcsolat, amibe mindkettőnk azt látott bele, amit akart. És ami nekem azóta is állandó menedéket nyújtott. Érzelmi csalódás, depressziós pillanat, házassági krízis mind Eszterben oldódott fel: vele ez elképzelhetetlen lenne. Hiányában is mankó volt. 
Most végre ott ült velem szemben.  Amikor egy vodka mögül még mindig szép arcába néztem, könnyedén rávetítettem a Dráva partján mosolygó, 24 éves lány arcát a róla őrzött fotómról. Láttam a mostani enyhe ráncok alatt az akkori feszes bőrt. Nem zavart a már erősebben kiemelkedő orr, az idő tapintatlan érintése a fogakon, a szemek egyre hangsúlyosabb aszimmetriája és a vékonyodó haj sem. A kor minden arcban a csúnyát erősíti fel, de a rozsdásodás őt még csak kóstolgatta és nem falta fel. A teste is kívánatos maradt. Zsírpárnák nélküli, elegánsan metszett vonalak, amelyek finomságát a mozgás nemcsak megtartotta, hanem felerősítette. Kellemesen mélykék kosztüm tette teljessé a hatást. 
A beszélgetés esetlenül indult. A jelent érintő mondataink nehézkes sutasággal tévelyegtek közöttünk, és fáztam a hidegtől, amit árasztottak. Egykor mozdulatokból és pillantásokból is értettük egymást. Ugyanazt a zenét szerettük, ugyanazokat az oktatókat utáltuk, ugyanazt olvastuk, ittuk és szívtuk. Ennél akkor nem kellett több. De most ismeretlenként véletlenül egy fülkébe sodródva a vonaton a beszélgetésünk nem élte volna túl a kötelező udvariasságok öt percét. Néhány perc után már sajnáltam, hogy az estét nem lehet szavak nélkül folytatni.  Nem akartam tudni, hogy pályaelhagyóként szépségszalont üzemeltetett, nem akartam rácsodálkozni az elgazosodott szókincsére és nem akartam bulvárfoltokon kérődzni. Egymásra döbbenésünkben én sem lehettem kellemes élmény a számára: egy konzervatívan öltözködő, alkalmazotti létben szerencsétlenkedő, tehetetlen értelmiségi balfasz – nagyjából így sommázhatott. 
 Feszengtem. Fájtunk nekem, talán neki is. Ez nem volt a nagy újrakezdésé estéje, sem egy olyan találkozás, aminek lesz folytatása.
Váratlanul a múlt biztonsága segített a zavarunkon. Rajta láttam, magamon éreztem, hogy a hangunk megnyugodott, a szemünk fényt kapott, ahogy a közösen megélt hangulatok bújtak elő. Hiába nőttünk teljesen idegenné, múltunkba bújva átmelegítettük egymást. Kedvesebbé vált, ahogy leszakadt róla a jelen, és így menthetőnek tűnt az este. Megtaláltam benne azt, aki volt. Felolvadtam a régi táncos esték, a borgőzös jövőtervezések, és a szabadban töltött csillagfényes éjszaka emlékében, amiről most bevallotta, hogy csak a hideg akadályozta meg, hogy a ruha lekerüljön róla. Ekkor támadt az első erekcióm. A múltra merevedtem és ez egy kicsit aggasztott. Rám mosolygott, hajába túrtam, megfogta a kezem, megcsókoltam. Már izzottam. 
Feljössz hozzám? – Ezért hálás voltam. Talán a kor hozta ezt a jóleső egyszerűséget. Nem futtatott felesleges köröket velem, nem páváskodott. Két órába került, amit az egyetemen évek alatt sem tudtam elérni.
A hálószobába is mesterkéltség nélkül vezetett. Nem lepett meg, hogy nem éreztem férfiszagot. Elmondta, hogy elvált, én sem tagadtam le a feleségem és négyéves kisfiam. Némán az éjjeliszekrényére mutatott, ahol egy gondosan kikészített nyitott könyv lapjai közül egy enyhén gyűrött fényképen saját magamat láttam a Dráva partján. Megborzongtam. A kép egy napon készült ikerpárja volt annak, amit én őriztem róla.  Nem az lepett meg, hogy készült arra, hogy fel fogok jönni, hanem az, hogy ez a kép épségben túlélt az életében másfél évtizedet. Talán a távol töltött évek alatt mindketten ugyanarra a képzeletbeli hídra menekültünk, amikor a boldogtalanságunkkal küzdöttünk.  
Lassan vetkőzött. Kibontakozó meztelenségében már sebezhető volt.  Klasszikus szépségének fiatalságában még kérdőjelek nélküli magabiztosságot sugárzó szemei most félénken lesték a mustráló hím értékelését. A ruhák jótékony sejtelmessége alól előbújó teste szép, de mégis enyhén vágytompító volt. Egy testtája sem tűnt feszesnek és bőre mindenütt kicsit fáradt volt. De a szemem még így is nagyon vonzónak találta. Aztán megérintettem. Azonnal megbántam, mert csak a vállán és a nyakán találtam kemény fogást. Fenekét puhának, ernyedtnek éreztem, ahogy a mellét is.  De legalább nincs benne szilikon, vigasztaltam magam.  És megdöbbentem, hogy önzőségemben mennyire nem érdekelt, hogy az én petyhüdtségem, enyhe hájredőim vagy őszülésem vajon hogyan hatnak rá. 
Erekcióm nehézkes, orgazmusom kiszenvedett volt.  Tudtam, hogy nem élvezett el. Nem is színlelt orgazmust, és ez majdnem annyira fájt, mint az, hogy nem vett a szájába.
– Mintha négyen lettünk volna, nem ketten – mondtam neki távozóban. Nem válaszolt, de a pillantásából tudtam, ő is érezte korábbi és mostani önmagunk jelenlétét, két egymásra vetített párban.
Kábán és üresen vezettem haza. Eszembe jutott egy karácsony kamaszkoromból.  Pár nappal szenteste előtt anyám a fülembe súgta, hogy valami olyasmit vett nekem, amire nagyon régóta vágyom. Majd megláttam a fa alatt azt a barkácskészletet, amit öt évvel azelőtt szerettem volna, de azóta nem lehetett megkapni. Már egyáltalán nem érdekelt a barkácskodás, másfelé fordultak a vágyaim.  A szerszámok iránti alig leplezhető viszolygásom érthetetlenné tette az egykori sóvárgást. Megdöbbentem, hogy mások számára miért észrevétlen és miért nem természetes, hogy változom.  
Egy piros lámpa előtt fékezés döbbentett rá, hogy gyűlölöm magam, amiért Esztert testének megszerzésével kirúgtam magam alól a mankót. A vele kikényszerített három óra darabokra törte azt a palackot, ami tizenöt éven át oxigént nyújtott a fulladozásomban. Egészen a halálig kihúzhattam volna azzal a vígasszal, hogy Eszterrel minden egész más lenne... De vele sem lett volna jobb. Vele is csak más színe lenne a boldogtalanságnak.  
Hazaérve nem volt lelkiismeret-furdalásom. Kata nem tudta, hol vagyok, de nem kérdezett semmit. Nem tudtam, hogy ez a feleség közönyének vagy félelmének csendje volt-e.  Dani szobájába mentem, aki küzdött az álommal, de még ébren volt. A haja borzasan állt, két kis szemhéja már álmosan duzzadt volt. Ahogy a karjaimba vettem, elmosolyodott. Felélénkült. Vágytam a megtisztító közös tevékenységet vele, így megörültem, amikor büszkén a szobája közepén álló, fakockákból épített félig kész várra mutatott.
– Én építettem!
– Gyönyörű! Befejezzük? – De a dicsérő simogatásomra határozott fejrázás válaszolt.   
– Nem kell befejezni. Nekem így is tetszik.