– Ki az?
– Jó napot kívánok, Száledszky Ernőt keresem – mondta egy feltűnően ismerős hang.
– Én vagyok – hangzott a felelet.
– Örülök, hogy Ön vette fel, én Száledszky Ernő vagyok.
– Na ne szórakozzon – dohogott Száledszky.

Vacsora

Lendületesen halad, úgy lóbálja táskáját, mintha el akarná hajítani. A kapu előtt három lépésre benyúl zsebébe, előhúzza kulcsát, kiválasztja a kapuba illőt, és mire odaér, már dugja is a zárba, talpa megcsúszik a kapualjban meghúzódó kutyaszaron. A házmester kutyája, a Bundzsi, a kis bozontos korcs, fekete szőrében imitt-amott világos pamacs, egyik füle felfelé, a másik lefelé. Már többször elképzelte, mit tenne a kis döggel, ha egyszer elkapná. De mikor reggel elmegy már ott a kutyaszar, és mire este hazatér még ott van, vagy már megint. A reggelit mindig elkerüli, az estibe mindig belelép. Két évvel ezelőtt úgy döntött, hogy véget vet az esténkénti szarpucolásnak. Vasárnap reggel elkapja az ebet, és mindörökre véget vet szoros szaros kapcsolatuknak. Reggel hattól délelőtt tízig hajkurászta Bundzsit a belsőudvarban, az összes lakó kint lógott a függőfolyosón és szurkolt. Ki neki, ki a kutyának. A házmester hétvégén piacozik, elmegy hajnalban, kint hagyja a kutyát. Azóta is.
Száledszky a XX. század eleji hivatalnokok életét élte a XXI. század elején. Egy bankban dolgozott back office területen, ahol, ahogy ő mondogatja, meló van, pénz nincs. Családja nem volt, barátja sem, nem tudott kapcsolatot kiépíteni senkivel. Ha nem dolgozik, otthon ül. Otthon ül és rajzol. Képregényszerű ábrákat, figurákat, több tucat történetet rejt a nagy tölgyfa szekrény alja. Egy százhúsz oldalas művet szentelt Bundzsinak, a címe: Így jár minden kutya, aki a kapualjba ürít. Ez az egyetlen munkája, ami színes, a vér miatt, egyébként csak kék tussal dolgozik. Figurái pálcikaemberek, a buborékokba ilyeneket ír: „Most megdöglesz, te szaros kutya!”. A pálcikaember lesújt egy furkósbottal, mire a kutya: „Vaúúú!”. Következő kockán pálcikaember feje kinagyítva, vigyorog. A kutya döglötten fekszik a földön, körülötte vértócsa pirossal. A buborékban: „Ezt megérdemelted! Többet nem szarsz a kapualjba.”.
Épp egy fintoron munkálkodik, legújabb főpálcika emberének fintorán, aki utazik a buszon, rekkenő hőség, mellette egy nála másfél fejjel magasabb pasas odadugja a hónalját, hatalmas izzadságcsepp domborodik. Megcsörren a telefon, Száledszky összerezzen, orrtól áthúzza a fejet. Kilehet az? Hat éve lakik itt, akkor vette ezt a lakást, amikor anyja meghalt, a vonalat az előző lakó hagyta itt készülékkel együtt. Nem is értette, miért tartja, úgysem hívja soha senki. Bosszúsan összetépi a lapot, majd abbahagyja, gondolja, biztosan téves. Ám a hívó kitartó, mintha számítana arra, hogy nem fogják azonnal felvenni. A tizenegyedik nekifutás után Száledszky idegesen kapja fel a kagylót:
– Ki az?
– Jó napot kívánok, Száledszky Ernőt keresem – mondta egy feltűnően ismerős hang.
– Én vagyok – hangzott a felelet.
– Örülök, hogy Ön vette fel, én Száledszky Ernő vagyok.
– Na ne szórakozzon – dohogott Száledszky.
– Ez az igazság – erősködött a hang – maga én magam vagyok, magam pedig maga.
– És mit akar tőlem, önmagam? – kérdezte gunyorosan.
– Vacsorázzunk együtt! Sosem mozdulunk ki, töltsünk el egy estét egymásmagunkban.
Hosszú csend, Száledszky bámulta a fehér falat, és gondolkodott. Ki lehet az? Ki szórakozik velem? Bundzsi? Vagy talán a közértes lány pasija, mert múltkor, amikor beugrott Camping sajtért (Száledszky rajongott a Camping sajtért. Gimnazista volt, mikor közelebbről megismerkedett a termékkel, azóta van rajta. A gimiben minden évben egy hetet sajtgyárban dolgoztak, ahol ezeket a sajtokat dobozolták.), rajtakapta őket, amint a pasi épp a csaj száját pumpálta.
– Rendben, találkozzunk – bökte ki végül.
Örülök, hogy elfogadta a meghívást! Van Óbudán egy kedves vendéglő kerthelyiséggel, a neve: UGORJON A SZÖCSKE, ott várom hét órakor. Viszontlátásra!
Száledszkyn soha nem tapasztalt izgalom lett úrrá, maga sem értette miért. Rossz tréfát sejtett a dolog mögött, de valami nem hagyta nyugodni, így elment az UGORJON A SZÖCSKÉ-be.
Hét óra előtt öt perccel érkezett a vendéglőbe, leült egy kétszemélyes asztalhoz, rendelt egy viceházmestert, és várt. Pontban hét órakor belépett maga a kertkapun, félszegen odamotyogott a felszolgálóknak, körülnézett és kényszeredett mosollyal, ami Bundzsi vicsorgására emlékeztetett, odament az asztalhoz és leült Száledszkyvel szemben. A pincér hozta az étlapot, önmaga kért egy viceházmestert, hangnélküli olvasgatás. Pont jókor jött vissza a főúr, rántott húst sült krumplival kért, az a biztos, azt nem lehet annyira elrontani, mint a szalontüdőt. Mikor megérkezett a következő vice, a pincér által keltett légmozgás édeskés szagot sodort Száledszky orrába. Ismerős volt neki a szag, inkább kellemetlen, mint tetszetős. Száledszky felkönyökölt az asztalra, összekulcsolta kezét és öklére biggyesztette állát. Meredten nézte önmaga homlokának szemmel megjelölt középpontját, és halványan elfintorodott. Megérkezett a vacsora, jóízűen, bár gyanakodva falatozott, a fintor nem simult. Nem hangzott el szó, nem volt mondanivalója.
Mi lehet ez az ismerős szag? Száledszkyn egyre eluralkodott az undor, leejtette villáját, bekukkantott az asztal alá. Magam maga cipőjének szélén ott éktelenkedett a hanyagul házfalba törölt kutyaszar. Ő kifele lép bele. Hirtelen legurította a fröccsöt, és intett a pincérnek.
– Fizetek!
– Már fizetett – vigyorodott el a pincér.
Hát persze, mondta magában Száledszky, és vidáman kiügetett a kertkapun. Nem emlékszik hogyan jutott haza. Szórakozottan fütyörészett, hatalmas léptekkel, lendületesen haladt, a kapu előtt három lépésre benyúlt zsebébe, előhúzta kulcsát, kiválasztotta a kapuba illőt, és mire odaért, már dugta is a zárba. Aznap nem lépett bele a kutyaszarba.