Még hallja, hogy a férje utána szól: menjen csak előre, lát egy ismerőst, muszáj üdvözölnie, nemsokára utánamegy.
Annabella belép a páholyba, s míg szeme beméri a színpadot és a lassan zsúfolásig megtelt nézőteret, agyán újra átfut a szó: halhatatlanság. Nem ül le, hanem odalép a páholy korlátjához. Lenéz színpadra, s arra gondol, neki ott lenne a helye.

Annabella halhatatlansága

Annabella közelebb hajol a tükörhöz, és megállapítja: egyre szebb. Ezt tényként kezeli, holott nem igaz, csak az igazságra se most, se régen nem volt igazán kíváncsi. Ma van a hatvanadik születésnapja. Színházba készül. Míg az utolsó simításokat végzi toalettjén, arra gondol, hogy igazán sokat vesztett a magyar színjátszás azzal, hogy végülis soha nem lett színésznő. Az akadémiáról folyton eltanácsolták. Másodmegoldásként beiratkozott egy színitanodába, de ennek is vége szakadt, amikor váratlanul, beszédgyakorlat közben, kidőlt a tanterem egyik fala. Ez még valamikor az ötvenes évek végén történt. Ott ültek körben, törökülésben a szoba parkettáján, amikor a forradalom egyik észrevétlen pillanatában keletkezett repedés egyszer csak megadta magát. Mindenki elhallgatott a váratlan zajra, és csak bámultak kifelé az udvarra. Moccanni senki sem mert, attól féltek, hogy a legapróbb mozdulat következtében az egész ház rájuk dől. Aztán Annabella felállt, és egyszerűen kisétált a leomlott házfal törmelékein keresztül. Végül a házat életveszélyessé nyilvánították, a tanoda működése abbamaradt, aztán az oktatók is eltűntek. Hónapok teltek el anélkül, hogy információt kapott volna arról, hogy esetleg folytatódna valahol az iskola működése, aztán már nem is számított rá többé.
A színjátszás nem is volt igazán fontos Annabella számára. Tulajdonképpen arról volt szó, hogy nagyon félt a haláltól. Már egész kislánykorában is, és az évek múlásával ez az érzés nem változott. Valahogy nem tudta feldolgozni a teljes megsemmisülést. Nem akarta elfogadni, és emiatt volt szüksége egyedül a hírnévre: a halála után halhatatlan lenne.
Körülbelül két hónappal ezelőtt hallotta meg a hírt az egyik színházban dolgozó ruhatárosnőtől – aki valamikor szintén abba a bizonyos színitanodába járt –, hogy a mai előadást közvetíteni fogják. Azonnal vásárolt is két jegyet a legelső sorba: úgy gondolta, ha majd ott ülnek legelöl a férjével, biztos lesz majd egy-két pillanat, amikor a kamerák ráirányulnak. A többi barátnője meg majd irigykedhet otthon, hogy láthatták a televízióban. Igaz, ami igaz, nem, mint színésznő, hanem mint néző. De hát ez is valami.
Mégegyszer végigméri magát a tükörben: a látvány tökéletes. Elmosolyodik, és megdicséri magát, hogy még arra is ügyelt, hogy egy igazán feltűnő sárga ruhát vegyen fel. Így mégiscsak könnyebben lesz majd felismerhető a tévében. Egy kicsit még megigazítja a haját, majd odaszól a folyosón várakozó férjéhez, hogy indulásra kész: mehetnek.

Örömmel lép be a színházba. Úgy érezi, mintha premierje lenne ma este. Mintha mindenki az ő tiszteletére érkezne. Bájosan odatipeg a ruhatárhoz. Már messziről látja, hogy a volt iskolatársa ma este is dolgozik. Egy kicsit hátat fordít a férjének, így jelezve neki, hogy segítsen levennie a kabátját. Nagy méltósággal kibújik a bundájából, és játékosan ujjaira tekeri nyakláncát, míg a férje mindkettőjük kabátját leadja. Rámosolyog a ruhatárosnőre, és elegánsan integet is neki, aki jelzi a kezével, hogy menjen közelebb, súgni szeretne valamit. Annabella közelebb lép a pulthoz (bár semmi kedve hozzá), és egy kicsit odahajol a nőhöz.
 – Annabella, elragadó vagy, mint mindig. És ez a ruha rajtad, valami mesés. Egyébként az előadás öt-tíz perccel később kezdődik majd. Tudod, a közvetítés miatt. Volt valami gond a zsinórokkal vagy mivel, nem értek hozzá. De mindegy is, mert már a műszakiak ellenőrizték, így a mai rádióközvetítés zavartalan lesz.
Annabella arcára ráfagy a mosoly. Rádióközvetítés?
– Én azt hittem, hogy a mai előadást a televízió közvetíti! Hát nem úgy volt? – kérdezi, és ügyel arra, hogy a hangja ne remegjen.
– Nem, édesem, nem. Én, amikor elárultam neked pár hónapja, hogy a ma esti előadást közvetítik, akkor a rádióra gondoltam. Persze ez mindegy. A darab igazi remekmű, nekem elhiheted. Láttam már sokszor. De mondok még valamit: a második emeleti páholy egy bérletes házaspáré. Ők az egyik kolléganőm rokonai. Szóltak, hogy más elfoglaltságuk miatt ma este biztos, hogy nem tudnak eljönni. Ha akarod, elintézem neked, hogy odaülj a férjeddel. – A kezét ráteszi Annabella karjára. – Egy páholy mégiscsak kényelmesebb és elegánsabb. – mondja, s rákacsint Annabellára.
Annabella elfogadja az ajánlatot, s míg felfelé lépdel a rengeteg lépcsőn, arra gondol, hogy teljesen fölöslegesen öltözött ki ma este, hiába tervezett el mindent előre, csak az a nyamvadt rádió jött el. A nézők halk moraja összekeveredik a fejében zakatoló gondolatokkal. A férje megkérdezi, hogy jól érzi-e magát, mintha sápadt lenne. Csak nem szédül? Nem, nincs semmi baj, feleli, és elindul a páholyuk felé. Még hallja, hogy a férje utána szól: menjen csak előre, lát egy ismerőst, muszáj üdvözölnie, nemsokára utánamegy.
Annabella belép a páholyba, s míg szeme beméri a színpadot és a lassan zsúfolásig megtelt nézőteret, agyán újra átfut a szó: halhatatlanság. Nem ül le, hanem odalép a páholy korlátjához. Lenéz színpadra, s arra gondol, neki ott lenne a helye. A szeme könnybe lábad, egy kicsit megszédül. Hirtelen egy ismerős alakot pillant meg lent a földszinti nézőtéren. A férje az. Egy idegen férfival beszélget. Majd a férje felfelé mutat a páholyukra, ahol Annabella korlátnál áll. A férfi felinteget a feleségének, majd az idegen is. Annabella ott fönt elmosolyodik, és visszaint, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve – mint egy dizőz –, csókot dob a férjének. Ám a mozdulat túl heves és hirtelen: Annabella megbillen, hiába kapaszkodik, egyensúlyát veszti, keze lecsúszik a korlátról: zuhan. Még hallja, hogy valaki sikít.
Aztán semmi.

Másnap az újságok címlapon hozzák a hírt: halálos baleset ért egy nézőt a színházban, kizuhant a második emeleti páholyból. Az előadás is elmaradt. (A jegyek az egy hét múlva megtartott előadásra érvényesek, vagy visszaválthatók.) A tragédiáról beszámol a televízió és rádió is. Pár napig Annabellával foglalkozik a média. Végülis mindig erre vágyott.