Nem érezte a világot. Nem érezhetett semmit. Tudta, hogy most kel fel a nap, s a napsugarak betörnek az öreg redőny rései között. A nap sugarai érték a bőrét, de nem érezte a nap melegét. A nyitott ablaknál nem hallotta a város zaját, nem érezte a beáramló friss levegőt, a szél illatát, simogatását. Ahogy lélegzett az is csak üres szippantás volt. Úgy érezte, valami van közte és a világ között. Egy vékony hártya, egy nem látható fólia, amely, míg aludt körbefonta őt, beszőtte a bőrét, az auráját, s lassan megfojtja, lassan, de egyre erősebben szorítja, s megöli.

Mindenen túl

    Egyszerűen csak ürességet érzett. Korábban is érzett már ilyet, de sosem tulajdonított neki jelentőséget. Sokfajta üresség létezhet. De ez a mai mégis valamiben más, mint a korábbiak – gondolta. Van a lüktető, amely nyomasztja az embert. Több irányból és alattomosan tör rá, szétmarja monotonitásával a fejet. Da-damm-da-damm. És megint. Da-damm-da-damm. Van a szúró üresség, amely égetve, nyilallva belehasít az ember bőre alá, s onnan végig, mélyen az agy legbelsejébe. Néha egy-egy szúrás jön, majd jön egyszerre millió. Talán ez lehet a legrosszabb. Ha ebből a szúró, égető fajtájú fertőzi meg az embert nincs, aki túlélje. Nincs menekvés, nincs hova menekülni. A fájdalom elér. A fájdalom utolér.
    De most mégsem ilyen ez az üresség. Inkább kongó, néma, égető üresség. Olyan fájdalom, ami árad az emberben. A bőre pórusain keresztül jut be, apró sebeket hagyva, melyek újra felhegednek, s egyenként fájnak. Majd a forróság, eljut a sejtekbe, a vérrel együtt az agyba, s minden zsiger átveszi a forróságot. Egyszerre marnak, egyszerre konganak. S egyszerre némulnak el. S talán ez a némaság, ez a fájdalmak közötti üresség, a csend a legfájdalmasabb.
    Felült az ágyban, a fejét mozgatta. Szemét dörzsölte kezeivel, majd a homlokát és a fejbőrét masszírozta, hátha elmúlik. A teste zsibbadt, bizsergett. Nem érezte végtagjait, olyan volt, mintha lebegett volna. Pár centivel az ágy felett, hozzáért az ágyhoz, mégis súlya nem nyomta azt, könnyedén süppedt bele a levegőbe. Talpa mintha a földhöz ért volna, de nem érte azt. A parketta felett néhány milliméterrel támaszkodott a lába, mintha egy láthatatlan zselé, vagy valamilyen puha szivacs került volna a talpa és a föld közé.
    Nem érezte a világot. Nem érezhetett semmit. Tudta, hogy most kel fel a nap, s a napsugarak betörnek az öreg redőny rései között. A nap sugarai érték a bőrét, de nem érezte a nap melegét. A nyitott ablaknál nem hallotta a város zaját, nem érezte a beáramló friss levegőt, a szél illatát, simogatását. Ahogy lélegzett az is csak üres szippantás volt. Úgy érezte, valami van közte és a világ között. Egy vékony hártya, egy nem látható fólia, amely, míg aludt körbefonta őt, beszőtte a bőrét, az auráját, s lassan megfojtja, lassan, de egyre erősebben szorítja, s megöli.
    Ellépett az ágytól, pont szemben állt egy testmagasságú tükörrel. A szoba és a benne lévő bútorok tisztán látszottak, ott volt az ágy, a szék, az íróasztala, a polc tele könyvvel, a kedvenc olvasmányai, még a gerincükön lévő címeket is ki tudta olvasni. Az asztalon egy pohár ásványvíz, néhány üres papír, egy halom összegyűrt levélpapír, gombócokba gyúrva. Régi újságok, kopott magazinok az asztal szélén. Az asztal mellett egy szobainas, rajta, csak úgy odadobva a tegnapi inge, egy szürke nadrág, előtte a földön a zoknija, cipője és egy kék-rózsaszín csíkos nyakkendő. A falon kopott tapéta, öreg családi festmények és képek, a képeket védő üvegeken a reggeli fényben még a por is tisztán látszott, a jobb oldalin pedig ott volt tenyérlenyomata és jó pár ujjlenyomata. Azt a képet, amelyiken szüleivel állt egy régi ház előtt, ki tudja, hol, valahol az egyik gyerekkori családi házuk előtt, a több tucat közül, azt a képet különösen kedvelte. Olyan meseszerű volt, olyan hihetetlenül közelinek tűnt rajta minden, mintha egy pár nappal ezelőtti késő délutánon álltak volna ott, azon az udvaron, a régi parasztház előtt, amikor még értette a világot, vagy legalábbis elhitették vele.
    Könny folyt a szeméből. Elérzékenyült, ha eszébe jutott a múlt, ha felidézte magában a régi emlékeket. Apja kezének szorítását, érdes kezét, mély pipadohányszagát, anyja forró csókjait arcán, minden lefekvés előtt, hangjának csengését, ahogy szólongatta vacsora előtt, ahogy asztalhoz hívta, ahogy a nevét emlegette.
    S látta, s újra végignézte a szoba tárgyait, megszámolta, megnézte, szemeivel megérintette. Majd saját magát mérte végig. De a tükörben az összes tárgyhoz képest homályosabb volt a sziluettje. Talán a szemem káprázik – gondolta. A tárgyak mozdulatlanok voltak, az ő alakja mégis vibrált, hullámzott. A haja kócos, arca ápolatlan, másnapos borosta, mélyen ülő, fekete szemek. A bőre barnás-sárga, mint valami betegé. Koszos fehér trikó, agyonhasznált kockás alsónadrág. Végigmérte magát, vékony teste egyre inkább beleolvadt a szoba árnyékaiba, a vibrálás erősödött.
    Elindult az ajtó felé, kezével támaszt keresett. Megfogta az ágy szélét, majd a másik kezével a széket, s közben óvatosan lépkedett. Nem érezte az egyensúlyát. Szédült, hányingere volt. Aprókat lépett s a tükörhöz közeledett. Lassan, lassan elérte s megállt vele szemben. Két kezével megtámaszkodott, közelhajolt az arcképéhez. Kezei a tükörképe kezein, köztük egy üvegnyi távolság. Lehelete meglátszott az üvegen. Le akarta törölni, de nem tudta. Homlokán izzadságcseppek folytak végig, majd lecseppentek a padlóra. Lába remegni kezdett, kezei elnehezültek s összeesett, nekidőlt a tükörnek, kezeivel még támaszkodott, próbált felállni újra de nem tudott. Összeesett újra. Tompa puffanással került a padlóra. Elsötétült a világ.
    Fél óra múlva tért magához. Kinyitotta szemét, felült és lassan feltérdelt. Homályosan látta maga körül a tárgyakat. A távoli asztalon néhány gyógyszert, egy pohár vizet. Felállt odatámolygott és bevett egy fájdalomcsillapítót, a pohárban lévő összes vizet megitta. Minta nem is víz lett volna. Nem érezte az ízeket, nem oltotta a szomját. Megtörölte a száját és visszabotorkált a tükörhöz. Nézte magát és a tükröt tapogatta, mintha a múltját keresné az üvegben, a saját képében, tükörképe rezdüléseiben, teste visszatükröződő képét bámulta. De nem emlékezett semmire. Semmire. Ki ő? Mi történt vele eddig? Miért zúg úgy a feje? Honnan ez az égető bizsergés a testében? Csak kérdések. Csak üresség.
    S ahogy magát figyelte, a tükörben meglátott egy nőt, egy kisfiúval. Felültek az ágyra, az ágy melletti képeket nézték, megölelték egymást, majd a nő megcsókolta a gyereket. A férfi megfordult, lüktetett a testében az összes ér, szíve gyors ütemre vert. A dobogások között még mindig ott voltak az a fájó üresség. S jobban kongott mint valaha. Egy dobbanás, egy örökkévalóságnyi némaság, egy dobbanás, fájó üresség…
    Megfordult, de az ágyon nem volt senki. Kiáltani próbált, de nem jött ki hang a torkán. Visszafordult, s a tükörben ott volt újra a nő és a gyerek. Újra az ágyat nézte maga mögött, de ott senki. A tükörben látta csak. Ugyanaz a nő, akit az egyik fali képen látott az ébredés után. Dörömbölt, ütötte a tükröt, de semmi hangja nem volt az ütésnek, újra kiabálni próbált, de semmi. Összecsuklott és újra összedőlt a világ. Fejét nekinyomta a tükörnek és némán zokogva figyelte vibráló arcát, az ágyon ülő nőt, a szomorúan maga elé bámuló kisfiút. Kezével gondolatban megérintette őket, érezni szerette volna a bőrüket, simogatni arculat.
    Úgy érezte megállt az idő. A tükör mindkét oldalán lévők tudták. Megállt az idő. Sosem tudni mikor indul meg újra. Talán egy örökkévalóság is eltelik addig.