Láttam ahogy átöltözik, láttam ahogy lefekszik, már az ágyban volt, és még mindig tökéletesen láttam az arcát a lámpa miatt. Nagyon magányosnak látszott. Egy-két másodpercig éppen felém nézett. Tudtam hogy nem láthat, mégis úgy éreztem, pontosan tudja, hogy ott vagyok. Egy másik alkalommal épp mellettem ment el a folyosón, de szerencsére nem nézett rám, és nem ismert meg. Tehetetlen voltam, nem tudtam, hogyan tovább. Beszélni akartam vele. Irigy voltam a kőre, ami érzi a súlyát, irigy a ruháira, amik a testét érintik. Irigyeltem minden szót, amit másokra pazarolt.

Lolát hirdetés alapján szedte össze Miklóska. Hamar kiderült, hogy Lola bizony már nem a régi, sőt – de olcsón megszámította azt, amit M. kért, így létrejött az üzlet közöttük. M. pedig szépen odaszokott. Nem zavarta őt Lola formátlansága, mert a kemény szigor és az ötletesség, amivel hétről hétre elkápráztatták, kárpótolta mindenért. Lola megszabta a napjait, keretet adott neki. Telefonon utasítgatta.

Karola átlépett ezen a ponton. Nem fiatal már, de nem vesz tudomást róla. Vörösre festi a haját, lakkozza a körmeit (miből?), sajátos ruhákat visel, mint a hippik a berlini pályaudvaron. Sovány végtelenül, sok lánc a nyakában, magas talpú szandál, bő, hosszú ingek, nem tűnik piszkosnak a ruhája (hogyan?). Az ujjai annál inkább. Valaha mutatós darab lehetett, ma már a jól ismert püffedtség az arcán, megcsúszott vonások, szürke bőr, bedagadt szemek. Tudom, hogy meg fog állni. Minden kukánál. Egyet sem hagyna ki. Megáll, és matat.

Regi, miután a nagy falitükörben tüzetesen megvizsgálta, hogy alakja tegnap óta sem változott, bizarr gondolatra jutott: felveszem az egyetlen sárga miniszoknyámat a fekete toppal. Vasárnap reggel úgysem járnak a villamoson olyanok, akiknek éppen az én zongoralábaim tűnnének fel. Ugyanis Regi, 16 évesen, kisebb tragédiaként élte meg, hogy szép arcát, fejlett idomait tökéletesen elrontják karcsúnak nem mondható bokái. Azt már megtanulta, hogy a fényképeken kicsit kifordulva, némileg oldalvást pózoljon, mivel így nem tűnt fel annyira az ominózus szépséghiba.

Vali villámgyorsan felállította a festőállványt. – Igazán, nagyon sajnálom az ügyetlenségemet, hogyan tudnám jóvátenni? – váltott angolra.– Kiváló az angolja – válaszolta a férfi. Sajnos, én nem beszélek jól spanyolul, ezért örülnék, ha velem vacsorázna ma este, és mesélne a minaretről. – A titokzatos csonka minaretről?

Először én ijedtem meg, s rángatni kezdtem a cérnát, amely úgy elkezdett csörögni, akárha láncszemekből állna. Erre már a fiú és a szél is felriadt. Láttam, hogy ők is erősen gondolkodnak. A szél fölerősödött, riadtan verdesni kezdett, belém tépett, majd az idegen gondolatba, s lekapta a fiú fejéről a hajkoronát. Akkor láttam először egy gyermeket pillanat alatt haldokló aggastyánná válni. 

Kerestük a parazsat de nem volt, gondoltam az oroszok hozták a rádióaktív anyagot, attól van meleg, Bordó aszonta attól meleg szok leni, de kiröhögöt. Most meg egyre csak melegedet, melegedet és büdösödöt, már nem is volt jó belebújni szép ősz volt, jó volt mellette, de jön a tél, muszáj lesz gondoltuk. Külömben is hijába tutta Bordó, ez vagy az, márhogy rádióaktív vagy öngyuladás, akkor se tud micsinálni, a nagy dombba nem lehet leásni anyira, se gép se műszer. Két hete szerdán meg fölcsapot a tűz, Bordó ott sírt, negyedik tél let volna neki, öngyuladás miat. A tűzoltók meg nem jötek, de ha jötek vollna, akkor is füst volt mindenüt, ebbe már bele nem lehet bújni. Minek olcsák a szemetet?

Annyi várakozás, készülődés után végre itt volt a húsvét vasárnap reggel! Aki látta a fiatalembert kilépni a műemlékké nyilvánított házból, mind azt hihette, hogy legalábbis valamilyen hőstett véghezvitelére készül. Szaporán és lelkesen kettesével szedte lefelé a lépcsőfokokat a rózsadombi utcácskában, még véletlenül sem szeretett volna elkésni. Órájára nézett: kilenc óra huszonöt, most már a pokol kapui sem állíthatják meg, hogy időben ott legyen a tízórás kezdésen. Már le is ért a Koponya utcához, csak át kell mennie a zebrán, előre mennie a buszmegállóig, és a kettes busz perceken belül ott van.

A tiszt megmutatta a fiúnak, hogyan fogja meg a száz kiló környékén járó vasparipán vágtázót, aki figyelt is, és így tudott segíteni. A motoros, aki az áldozata után szintén elveszítette az eszméletét, hamarosan a lélegeztető gép alatt feküdt.

A patak hallatára neki ezercsobbanó örömök szökkentek, loccsantak, ringtak, gyermekek módjára hivták őt kergetőzést játszani és papircsónakot eresztettek a vizre. Tavirózsák lengtek a gondolaton és ott himbálóztak és még a felhő is mosolygott. Béke szállt. És úgy betakart mindent, hogy még a levegő dallama se hallatszott szinte, csak boldog tánc, mint könnyű fátyol, balettezett.

Imádom ezt a számot. Annyira ki tud kapcsolni. Mintha egy filmben lennék. Mozdulatlan vagyok és zúdulnak felém az emberek. De jó. Furcsa, hogy van egy alaptempó, amiben jönnek és ehhez képest vannak vágtázók és lassúak. Ez a fickó biztosan a buszhoz siet. Ez meg nagyon ráér. Segítsen már valaki a vak fiúnak! Nem hiszem el, hogy nem veszik észre. Mindenki csak előre, mint a birkák. Inkább megint belefeledkezem a zenébe, legalább nem bosszant akkor semmi. Így igen, sokkal jobb. Hú, milyen gyönyörű az a lány! A legszebb, akit ma láttam.

Inamba szállt a bátorságom. Féltem. Valami különös érzés fogott el. Most először történt meg, hogy nem bíztam az én nagyon határozott kis barátnőmben. Mintha megéreztem volna a bajt. Óvatosan nyitottam ki a kaput. Beléptem. Az én kis okos barátnőm mindkét kezében jókora zsíros kenyérrel állt a folyosón a konyhaajtó előtt. Szerencsétlen kutyáját jobb lábával szorította a falhoz. Azonnal átvillant agyamon ez a képtelen helyzet, s minden tagom jelezte, hogy ebből baj lehet. Tettem pár lépést előre. A kutya tehetetlenül állt és kegyetlenül ugatott. Nem tudta mire vélni ezt a kutyaszorító helyzetet. Láthatóan egyáltalán nem tetszett neki a dolog. Léptem még egyet, s kiáltottam egy jó nagyot.

A Lány nem érzékelte a maró gúnyt. Nem érezte a ridegséget sem. Lerogyott a legközelebbi székre. Ebben a pillanatban egy magas, barna, fehér köpenyes férfi fordult be a folyosóra. Rögtön meglátta a széken kuporgó kicsi, fáradt Lányt és a fölé magasodó Nővért. Hányszor látta már ezt? Eszébe jutott az első alkalom. A Lány nagy elszántsággal, magabiztosan jött. Még egy kis fölényes felhang is volt a szavaiban, amikor azt mondta, hogy lejön az anyagról. Kész, vége. Hitte is. Ez egy elvégzendő gyakorlat a visszaúton a „normális élethez.”

De a koldulás az más, ahhoz mindent fel kell adni. Vagy az is lehet, hogy hatásvadász színházi produkció az egész. Mint ezé is itt. Halmosi nem bírta tovább, a télikabátja alá beszivárgó légáramtól amúgy is fázni kezdett. A földön térdeplő asszonyhoz lépett.

A mackós, kék műszálas kardigánt viselő trafikosnő felnézett az ajtónyitást jelző hangra. Tizenöt éve települt a térre, és ezidő alatt látott már egyet s mást, de a trafikba berontó símaszkos férfi cseppet sem volt bizalomgerjesztő. Tett is egy önkéntelen lépést a pult alatt tartott könnygázspray felé.

Ég a lába a gyaloglástól, majd meggyullad. Feküdt a keskeny kanapén, nem nyitotta ki, nem szeretett úgy feküdni, egyet fordul és leesik. Túllógott a dereka a szélén, de nem esett le. Még szedett a fekete, nagy szemű cseresznyéből hokedlire állva, még sütött csörögét és rántott csirkeszárnyat, hóna alatt májjal. Már csak a vásárba ment ki, ha vitték, és kókusztekercset vett meg törökmézet, később azt se, mert túl kemény. Könnyesre nevetve mesélte, emlékszünk-e, amikor rágógumit adtunk neki és összeragadt a protézise.

Maga sem tudja, nem érzi, mitől a vad elkeseredés, nem tudja most sem, később se fogja tudni, mitől ez az őrült hiány. Nem akar enni, mert nem akar semmit. Próbálj meg szelíden közelíteni hozzá, de rendkívüli módon óvakodj, ne legyél gúnyos, még a szemvillanásban is észreveszi. Fapofával lökd elé a kosztot, bár néha többre jutunk, ha cöcögve csábítgatjuk, magunk is bekapunk egy falatot, hátha kedvet kap vagy előtör belőle, hogy az étel ne legyen másé. Ősi ösztön a fennmaradásért. Ebben reménykedj.

A teremben csend volt, pedig sokan voltak. Csak egy morajlást lehetett hallani, itt-ott felcsukló asszonyi sírást, ami olyan volt, mintha egy furcsa temetésen lennének, ahol nincs halott, nincs pap, nincs koporsó, nincs sírgödör, nincs kereszt, csak gyászolók vannak. Mindannyian magukat siratták, holott tudták, nincs értelme, minden el van döntve előre. Helyettük döntöttek, meg sem kérdezve őket, rájuk mérve a büntetést és a bűnöket.

A teremben idegenül, hamisan csengett a zongora hangja, de senki nem figyelt fel rá. Egy kiszőkített, lenőtt hajú negyvenes nő, akinek méretes tomporán feszült a rózsaszín nadrág, a székeket rakta fel, szuszogva haladt egyik asztaltól a másikig. A nő arca pirosan fénylett, petyhüdt bőrén átütöttek a hajszálerek, amelyek vagy magas vérnyomásra, vagy alkoholbetegségre, esetleg mindkettőre utalhattak. Lehajolt, hogy az összesöpört szemetet és a csikkeket egy műanyag lapátra lódítsa a kezében tartott partfisfejjel.

Belép a pap, arcán tanácstalanság. Átlátja rögtön mire megy ki a dolog, tudja már mi történt. A párttitkár azonmód neki is esik. – Garantálom, ezért meglakol. Ez az alak – dobbant sáros csizmájával a földön fekvő Krisztusra– rátámadt a megyei első titkár elvtársra. Kis híján megölte.   – Nem tehet róla. A villám ledöntötte a keresztet. – Nem-e?  Ki engedte, hogy lemásszon onnan?  Maga engedte? Ki az oka? A telefon élesen csörögni kezd, mind összerezzennek. A tanácselnök sápadtan nyúl a kagyló-ért, keze remeg. Hosszan hallgatja  mit mondanak, arca lassan élet kap. – Igenis első titkár elvtárs. Mind örülünk, valósággal meg vagyunk nyugodva. Értettem.