Visszafordultam a hasamra, hogy a kristálytiszta vízben jól lássak. A tenger így is fenntartott a felszínen. Óvatosan nyitottam tenyerem, és kicsúsztattam belőle a szalaggal átkötött kavicsot. Az pedig lassan, szabálytalan mozgással, majdnem lebegve tűnt el szemem elől a fenék felé. Addig követtem, míg a fenéken nem landolt a kő. A kavics beleolvadt a mélybe, de a piros színt még alig kivehetően láttam.

.Később fagylaltot vett, leült egy padra és csak nézte a kavargó emberáradatot .A nap egyenletesen, melegen sütött .Délutánra járt az idő .Ő csak nézte az embereket, s közben lassan nyalogatta a fagylaltot .Gondolkodott .Sokáig üldögélt a padon, nem sietett sehova .Belehallgatott a mellette elsuhanó emberek beszélgetéseibe, és nevetett rajtuk, vagy megcsóválta a fejét .Miután elfogyott a fagylalt, átsétált a közeli parkba és leült egy másik padra .Kisgyermekek játszottak tőle nem messze .Édesanyjuk nevetve nézte őket .Az egyikük körbe – körbe forgott és hangosan nevetett .Végül imbolyogva próbált megállni, és nevetgélve motyogott

Azzal a sorssal születtem, hogy testi betegségem áldozata legyek? Nem tudtam beletörődni, én is olyan akartam lenni, mint a többiek. Nem bántottam senkit! Miért hittek mégis vámpírnak, akinek vérre van szüksége, és ellenük tör?

A férfiak külön emeleten. Nem kell nekik sok hely, a legtöbbje rég halott, mire idekerülne. Kártyáznak, pénzben. Meg isznak, ha van mit. Ők is büdösek. Valahogy jobban megvannak, elég nekik a kis fehér bádog éjjeliszekrény, ahova bepakolhatják a múltjukat. Megszokták a katonaságnál. Nagyobb a rend is, nem veszekszenek. A bicska egyszer-egyszer előkerül, legfeljebb az ellenfél előremegy. Irigylik. Ki a gyilkost, ki az áldozatot.

Akkor már több mint fél éve tudtam, hogy Andrásnak szeretője van. Hónapokig csak nyeltem, tűrtem, aztán az utolsó este nem tudtam megállni, hogy szóba ne hozzam. Születésnapomra virágot hozott, meg egy üveg behűtött pezsgőt. Talán az ital oldotta meg a nyelvemet, az addig óvatosan került tényeket mind a fejéhez vágtam. Sírt, lelkiismeret-furdalása volt, nem tudja, mi vonzza ahhoz a nőhöz, de nem bír a vággyal, ha csak meglátja a feszülő farmernadrágot, szűk pólóban gömbölyödő melleit. Ha előrehajol, hogy italt töltsön, a kivágáson szinte kibukik a mellbimbója.

– Na látod! Ezek a furfangos kölykök jól megoldották a helyzetet! – mondta a magasabb, szikár. Mi meg itt állunk még mindig, s nézünk, mint bálám szamara. Szólhattunk volna, hogy álljanak meg. Mondhattuk volna nekik, hogy miféle viselkedés ez. – De nem szóltunk. Most már eső után köpönyeg – bölcselkedett a molettebb.

Végre felnyílt a szeme, de addigra már annyira szeretett, hogy meg akart menteni, ahelyett, hogy elhagyott volna. Sosem meséltem neki a betegségről, nem tudta, hogy akit szeret az egy nem létező személy, az ő fejében él csak. Senki sem látja a másik valóságát, mindenkinek van vakfoltja, nekem kicsit több.

Gondolatmenetemet újra az a halk, ám elmémben annál hangosabb zaj szakította félbe. Szememben a téboly fénye csillant, ahogy megfordulván megláttam rémálmom okozóját. A félig nyílt ablak táblái előtt hatalmas fekete madár trónolt, mely, mikor engem az ajtónál látott, hellyel kínálta magát íróasztalom könyvkupacán. Nem mozdult, csak bámult rám, s én, mint az eszelős, visszabámultam a madárra, miközben fényt gyújtott bennem a felismerés: A Holló.

–    Hát nekem nem úgy tűnik. Vagy ennyit jelent neked az az élet, ami mellett annyira ágáltál? –    Úgy beszélsz, mintha én tehetnék arról, hogy ez történt. –    Nem, egyáltalán nem mondtam ilyet. Csak azt, hogy annak ellenére, korábban milyen pátosszal bírtál beszélni róla, most, hogy ez van, szerinted még ennyit sem érdemel. Vagy csak menekülsz? Hm? Akkor meg ne nevezd magad férfinak. Na, melyik? Végül is egyre megy. Te meg úgyis csak magadra gondolsz. Csak magadat mentenéd. Vagy nem ez van?

A magánrepülőjén kiváló, francia bort ízlelgetve próbált meg visszagondolni arra, hogy mire vágyott régen, de sehogy se ment neki felidézni a szavakat. Nem is ingerelte tovább magát, inkább hártadőlt kényelmes foteljében, és elképzelte, ahogy megérkezik a rég nem látott szülőföldjére, megkeresi a fát, és tövében kiássa a ládikát.

  Berontott a házába, végigrohant a folyósón, be a konyhába. Eszelősen kereste a gyógyírt fájdalmára. A doboz tartalmát a szájába tömte. Aztán várt.   Szédülni kezdett. Megragadta a kredencet, nehogy elessen. Könnyei patakokban folytak le az arcán. Anna nem fog hazajönni, soha többé. Akkor majd én megyek utána.

Mintha az a napi 10-12 óra, amit mások szórakoztatásával töltött, nem lett volna munka. Mintha az a rengeteg szövegtanulás, tánc- és énekórák, az állandó stressz nem is lett volna értékelhető produktum. Napról-napra rosszabb érzés kerítette hatalmába, mi lesz ezután? Mi lesz, ha nem fogadja be a civil világ, mert ő „csak” egy színésznő?

Rosszkedvűen indult dolgozni, munkaidő után még vásárolt kicsit, valahogy önkéntelenül arra vette az irányt, amerre a városka Kisállat-kereskedése kínálta szebbnél szebb csengős, színes nyakörveit. Sóvárogva nézte a kirakatot, úgy megvette volna valamelyiket, már ki is nézte, hogy melyik állna jól a kiscicának… Aztán véget vetett az ábrándozásnak, próbálta újra és újra tudatosítani magában, hogy nincs és nem is lesz kismacska, akit díszíthet azzal a csoda-nyakörvvel.

Ruhája, bőre titkokat és szánalmas csontokat takarhat. Az asszonyok fürdették le, meglepődtek csecsemőszín bőrén. Befogadtuk vendégként, megetettük. Szemében sokatmondó fényt láttunk; alig tűrtük, hogy jóllakjon, hiába éjfél már, vártuk meséjét, el nem alhattunk. A ruháját kicseréltük, kutyáknak sem adnánk a régit. Illatos füstölőt gyújtottunk.

– Magának van lelke? – kérdezte a főhadnagy. – Minden embernek van. – Idealista maszlag – legyintett a fiatal tiszt. – Parancsolom, hogy nevezzen be a versenybe, és lőjön! – emelte fel a hangját a százados. · Fölemelkedik a pap keze, és elveszi a fegyvert. · Öröm, kárörvendő mosoly suhan át a tisztek arcán.· – Elvettem a pisztolyt, hogy visszaadjam. Tudják,  mire gondolok?  Életükkel fizetnének, ha ez a fegyver más kezébe kerül. · A százados arcából kiszalad a vér. Szembogara megriad. Elkapja a pisztolyt.

Az ösvény ismeretlensége riasztotta, lehettek számára leküzdhetetlen akadályok, egyedül megindulni, az első napon, nem mert. Maradt a kedves kék vonat. Az állomáson senkise várakozott. Most mi lesz, kit kérhet meg?

El kell érnem, elérem azt a kanyarodó buszt. Zihálva kapaszkodott. Menj már gyorsabban, miért cammogsz, biztatta hangtalanul. Majd eszébe jutott, hogy a hősök előtt mindig ott lebeg a cél, az akadályok láttán meg se rebbennek. Sziklaszilárdan meredt maga elé, és mintha a busz megérezte volna, gyorsabban haladt.

Egyik este, a mostohaapja bejött a fürdőszobába. Ahogy a kádba hajolva mosdott, érezte, amint a férfi hozzá ér, lehúzza a pizsamanadrágját, és valami szőrös meztelen dolgot nyom a fenekéhez, hallotta a lihegést a háta mögül, meg a fojtott, rekedtes hangot, ahogy mond neki valamit. Rettenetesen megrémült, a gyomra felkavarodott. Nem tudta mi történik, és ijedtében, keserves sírásra fakadt.

A szelídgesztenyefa tövében nyíló hortenziabokor mellett Böhöm Töhötöm eközben már kíváncsian tekintett ki kutyaháza ajtaján és próbálta kitalálni, vajon mi lelhette drága barátját, hogy ilyen különös rítustánccal kezdi a napot ezen a reggelen.

Mikor leszállt az éj, elcsendesedett minden a Galagonya utca 12-ben és Völgyi mama és papa is már az igazak álmát aludta, akkor megjelent Ágoston ágya mellett Edward, Töhötöm és a csapattal tartó Elvíra is, hogy felébresszék békésen alvó pajtásukat. Ágoston felrezzent az ismerős neszekre, a szemfüles Edward pedig betapasztotta a száját. Néma mancsával. Némi cirógatás, paskolás, pofozás, egy bögre tej és egy szelet teljeskiörlésű keksz után Ágoston útra késznek érezte magát és átvette a csapat irányítását a Verébköz 6-os száma felé.