Karola átlépett ezen a ponton. Nem fiatal már, de nem vesz tudomást róla. Vörösre festi a haját, lakkozza a körmeit (miből?), sajátos ruhákat visel, mint a hippik a berlini pályaudvaron. Sovány végtelenül, sok lánc a nyakában, magas talpú szandál, bő, hosszú ingek, nem tűnik piszkosnak a ruhája (hogyan?). Az ujjai annál inkább. Valaha mutatós darab lehetett, ma már a jól ismert püffedtség az arcán, megcsúszott vonások, szürke bőr, bedagadt szemek. Tudom, hogy meg fog állni. Minden kukánál. Egyet sem hagyna ki. Megáll, és matat.

Fogatlan létrák

Létra Jóska hajléktalan. Nincs hajléka a világban. Nincs otthona, neve sincs, vagy legalábbis nem emlékszik rá – és nincs, aki emlékeztetné őt, hogy egykor mindez másképp volt. Hogy egyszer, valamikor, a tudat falán, az összemosódott múltban még volt igazi neve, sarokpontja, élete, de emlékezni itt hiba lenne, és nem is szokás. Nem szokás itt emlékezni semmire. Egymást is csak ragadványneveken szólítgatják, Vörös Mari, Ragyás Karcsi, ilyenek.
Létra Jóska padokon alszik, meg ahol éri az éjszaka. Nincs TB-kártyája, nincs semmilyen azonosító száma, nincs jogosultsága semmire. Nem látják el, nem néz a szájába senki, ha odabent fáj neki valami. Persze lehet, hogy nincs semmije odabent sem, üres lyuk van csak a szíve helyén, ami pedig nincs, az hogyan is fájna, a nagy semmire nem lehet templomot építeni – de én mégsem hiszem ám el mindezt, mert látom, hogy időnként összeszedi a száját, és párás lesz a szeme. A piások gyakran sírnak, mondják, mert elvékonyodott már minden takarójuk és idegszáluk, ne törődjek vele, minek nézek oda, magának kereste a bajt.
Hogyan veszíti egy élet a hajlékát, azt nem tudom. Valahogy egyszer csak idekerülnek. Ez lesz az szállásuk. A rózsaszín, összeguberált selyempaplan és a kikukázott esőkabát.
Időnként szoktam látni Jóskát a metró lejáratánál, hiányos, létraszerű fogazatával már messziről mosolyog rám. Csillog a szeme ilyenkor. Tőlem nem fogad el pénzt, mert ő nagyvonalú ám, viszont mindig beszámol legújabb ötleteiről. Mert ötletei naponta vannak, és mondja is őket a viszonylagos fogain keresztül.
– Meg fogok tanulni ángolul, aranyoskám, mert anélkül nem lehet kikapaszkodni!
Szutykos kezeivel hadonászva mutogat. Mert lássam be, ez kell az előrejutáshoz. Külföldiül tud majd beszélni és kéregetni, micsoda kapu ez a fényes jövő felé!
– És kitől fogsz megtanulni, Jóska?
– Találtunk egy ángol könyvet, nyelvkönyv vagy mi, a fiúkkal. Egész jó állapotban van, és ugyan a Hosszú Sanyi leöntötte borral, de csak a fedelét tette tönkre. Most már itt a tavasz, kiülünk a parkba, aztán okosodunk.
Létra Jóskában az a különös, hogy viszonylag kerek mondatokban beszél, és még stílusérzéke is van, amivel meg tud nevettetni időnként. Elképzelem az „egész jó állapotban” lévő könyvet, és lelki kezeimmel megsimogatom Jóska fejét. A valóságosakkal véletlenül sem tennék ilyet, mert a kócos, összecsomózódott haj, amit a feje tetején visel, nemigen látott vizet az esőn kívül, de odaképzelem mégis a tenyeremet, és magamban azt kívánom, hogy egyszer még legyen női tenyér, aki elfogadja őt. Hallgatom és nézem, mint egy egzotikus madarat, aztán bátorítóan ránevetek.
– Lecctráj! – mondom neki, csakhogy máris megkezdje az okosodást.
A nő, aki mellette áll (nevezzük Karolának), nem tartozik hozzá. Nem tartozik ő sem senkihez, csak összeveri őket a magány, mint az állatokat a közös vadászat reménye. A zsákmány itt néhány szál cigi, pár összekéregetett forint, amiből lehet kannás bort venni, és együtt meginni, aztán a részegségben sem osztozni meg odabent senkivel. Régóta figyelem őt is. Az ismerőseim között tartom számon, és makacsul ragaszkodom hozzá. Kiismertem már a napi útvonalait, szám szerint tudom kedvenc kukáit, és hiányzik, ha legalább hetente egyszer nem láthatom. Képes vagyok órákat tekeregni a parkokban, boltok előtt, amíg végre felbukkan, jellegzetes, imbolygó járásával, elképesztő ruháiban. Ékszerként viseli a kongást magán. Kiüresedett, lakatlan táj. Testén, mint a napfoltok, sérülések, zúzódások nyomai. Ütik, ütődik. Valahol, valamikor az ő élete is eltört. A törésponton túl pedig kifordul magából, megbicsaklik, bukfencet vet a világ. Egyik óráról a másikra változik az arc, ami addig tartható volt, szétrobban, és valami elkapcsolódik odabent. Puffadni kezd a hús, a szem tükörtojássá válik, homályos lesz a tekintet. Nincs kifelé sem tér, sem levegő, de befelé sem lehet figyelni már, mert befelé sincs. Megszűnik a kapcsolat a világgal.
Karola átlépett ezen a ponton. Nem fiatal már, de nem vesz tudomást róla. Vörösre festi a haját, lakkozza a körmeit (miből?), sajátos ruhákat visel, mint a hippik a berlini pályaudvaron. Sovány végtelenül, sok lánc a nyakában, magas talpú szandál, bő, hosszú ingek, nem tűnik piszkosnak a ruhája (hogyan?). Az ujjai annál inkább. Valaha mutatós darab lehetett, ma már a jól ismert püffedtség az arcán, megcsúszott vonások, szürke bőr, bedagadt szemek. Tudom, hogy meg fog állni. Minden kukánál. Egyet sem hagyna ki. Megáll, és matat. Használható élelmet keres, vagy csikkeket talán, de ezt sosem tudom meg, mert ilyenkor elfordítom a fejem. Ápolom a méltóságát. (Nem mintha zavarná, hogy nézik.) Néha talál egy félig kiivott kávét, műanyagpohárban, olyankor angyal száll el a város felett. Leül a padra, pohárral a kezében, törékeny mosoly suhan át szutykos arcán. Aznap jó napja van.
Mindig egyedül járja a köreit. Azt mondják, egy ötszázasért adja magát. Ott, a hegyen, ahol a hajléktalanok élnek, jó árnak számít ez. Meg is becsüli, hiszen a turkálás nem nyújt biztos megélhetést. Ha máshol és régebben élne, azt mondanám, ő lehetett volna a falu kurvája, aki éjszaka él, nappal bolyong, akit mindenki ismer, a fényben mégsem ismeri meg senki. Félrefordítják a fejüket.
Ruhára nem kell költenie, hiszen pontosan tudja, hogy mikor érkezik új küldemény a szállóra. Van is ruhája bőven. Szerethet válogatni, és imádja a színes holmikat. Ha ilyet lát, lecsap rá. Megkaparintja. Viseli, amíg lerohad róla. Nyáron is kabátot hord, talán didereg odabent. (Akkor takarj be, amikor nem fázom.)

Állnak egymás mellett, mintha összetartoznának. De nem, tévedek. Ezek az életek él nélküliek: nincsenek pillérei, nincs mihez kötni a láncaikat, nincs, ami megtartaná nyomorultságukat, csak láncok vannak, meg a függés, ami még életben tartja őket. Fogatlan létrák az ég felé.
Azt mondják, öt év múlva cserések. Ennyit bírnak ki az utcán. Nem akarom, hogy öt év múlva legyen.