Imádom ezt a számot. Annyira ki tud kapcsolni. Mintha egy filmben lennék. Mozdulatlan vagyok és zúdulnak felém az emberek. De jó. Furcsa, hogy van egy alaptempó, amiben jönnek és ehhez képest vannak vágtázók és lassúak. Ez a fickó biztosan a buszhoz siet. Ez meg nagyon ráér. Segítsen már valaki a vak fiúnak! Nem hiszem el, hogy nem veszik észre. Mindenki csak előre, mint a birkák. Inkább megint belefeledkezem a zenébe, legalább nem bosszant akkor semmi. Így igen, sokkal jobb. Hú, milyen gyönyörű az a lány! A legszebb, akit ma láttam.

Szórólap

Fél 4. Ha minden jól megy talán 6-ra, végzem. Hány lapom van még? 80 körül. Kezdek fáradni. Emiatt jön ez az érzés, amit nem igazán szeretek. A félelem, amit az aluljáróba leérkező emberek okoznak, akik széltében betelítik azt és jönnek velem szemben. Ijesztő. Pláne, hogy így hullámokban történik mindez. Akkor jó, amikor csak néhány ember lézeng. Aztán befut egy metrószerelvény jelentős létszámú utasával és hömpölyögnek. Mindenki az unott arcával. Rémes. De hát ilyen ez az Örs Vezér tere. Közlekedési csomópont. Villamos, busz, metró, hév. Van itt minden. Mondjuk jobb itt szórólapozni, mint az Astorián, mert ott kisebb a forgalom és a napi adag is lassabban „párolog”. Mert hát a becsületességem, ugye. Minden lapot kiosztok, pedig inkább bevágnám valamelyik kukába, aztán azt mondanám: kiosztottam. De hát, így neveltek. Drága anyukám, aki már fél éve munkanélküli, és apu, akinek a rokkantnyugdíja mind a rezsire megy. Nem akarok ezen agyalni. Elegem van ebből. Bár, hogy diplomával a fiókomban szórólapokat osztogatok, nem tesz túl boldoggá. Ezért érdemes volt egyetemre járni. Persze, akkor nem mondták, hogy a világválság következtében diplomával is ugyanúgy utcára lehet majd kerülni, mint a nélkül. A munkanélküli segély pedig nem túlzott. Pénzt pedig leggyorsabban így tudok szerezni. De helyes ez a lány. Adok is neki egy lapot. Elvette és még mosolygott is. Fogalmam sincs, min múlik, hogy ki, hogyan reagál. Vannak, akik mosolyognak, mint a lány is. Van, aki megköszöni vagy mondja, hogy nem kér. Van, aki a fejét csóválja. Na, ez meg úgy csinál, mintha itt sem lennék. Imádom az ilyet. A múltkori nő volt a legmurisabb eddig. Úgy megijedt, mintha belecsíptem volna. Az mókás volt. Ha már nagyon unom magam, kipróbálom. Belecsípek, aztán a kezébe nyomom a papírt. Jó, ez marhaság. Nézzük csak. Jön ez a fickó. Szép ez az öltöny. Napszemüveg. Biztosan nem veszi el.
– Adhatok egy szórólapot?
Elvette. Ez érdekes. Pedig ma eddig hibátlan volt a tippjátékom. Húszból húszat sikeresen eltaláltam. Na még egyet. Néni, utánfutóval – ahogy mondani szokták – kedves arckifejezéssel. Simán elveszi.
– Kezét csókolom, egy szórólapot? Nagyon szívesen.
Mondtam én. Gondoltam, hogy a Fedél Nélküles is odamegy hozzá. Szerencsétlen. Ahhoz képest egész normális ez a fickó. Persze iszik egyfolytában, de legalább elviselhető. Megérkezett virágárus néni is. Tegnap nem volt. Biztosan szedte a virágot. Veszek is majd tőle, ha már megyek hazafelé.
– Szia. Köszönöm. Adhatok egy… Jó napot! Köszönöm. Sziasztok! Egy szórólapot? Köszönöm.
Ez a mosolygás mindig bejön. Na, a toborzósok mennek. Hogy bírják ezt az aláírás-gyűjtősdit? Kapnak hideget, meleget.
– Persze, tessék.
Aranyos kislány. Na jönnek a zenészek. Remek. Akkor megyek, berakom az mp3 lejátszómat. Úgyis szomjas vagyok, legalább iszom is. Remélem, nem bambulok el megint. A múltkori az nagyon ciki volt, mikor megkérdezték, hogy mit szedek, mert már vagy három perce meg sem moccantam. Van ez így. A punkoknak jól jött volna a szer. Nem is tudom, milyen zenét hoztam most. Hogy utálom ezt az egészet. Legszívesebben felgyújtanám ezt a stócot, amit kaptam. Biztos szeretnének. Na gyerünk, fel a mosolyt aztán osztogatni. Így azért zenével a fejemben sokkal jobb. Bár így nem hallom a reakciókat, meg kevesebben is veszik el tőlem a szórólapot. Persze megértem, én sem venném el egy bedugott fülűtől. Majd jobban mosolygok. Tessék, be is jött. Azt a hajat, te jó ég! Komolyan nem hiszem el, hogy milyen emberek járnak errefelé. Ez az aluljáró egy összkulturális találkozóhely. Van itt minden. Adok neki is.
– Szia! Köszönöm. Tessék parancsolni egy szórólapot. Köszönöm.
Nem beszélek hangosan? Nehogy itt üvöltözzek fülhallgatóval a fülemben. Csak szólnak.
– Szia. Köszönöm. Jó napot kívánok. Köszönöm.
Imádom ezt a számot. Annyira ki tud kapcsolni. Mintha egy filmben lennék. Mozdulatlan vagyok és zúdulnak felém az emberek. De jó. Furcsa, hogy van egy alaptempó, amiben jönnek és ehhez képest vannak vágtázók és lassúak. Ez a fickó biztosan a buszhoz siet. Ez meg nagyon ráér. Segítsen már valaki a vak fiúnak! Nem hiszem el, hogy nem veszik észre. Mindenki csak előre, mint a birkák. Inkább megint belefeledkezem a zenébe, legalább nem bosszant akkor semmi. Így igen, sokkal jobb. Hú, milyen gyönyörű az a lány! A legszebb, akit ma láttam. Sőt egész héten nem volt ennyire szép egyik sem. Nézz ide! Nézz ide! Gyerünk! Ez az. Le nem veszem róla a szemem. Barna haja, barna szeme… káprázatos. Micsoda alakja van. És, ahogy jön felém. Ez hihetetlen. Le tudnám teperni itt helyben. Neki esnék, letépném a ruháját, nem érdekelne semmi itt körülöttem. Engem néz. Jön felém. Na ő biztosan kap szórólapot. Várjunk csak, nem felém jön, hanem egyenesen hozzám. Egyre közelebb ér. Kivegyem a fülhallgatót? Nem is biztos, hogy idejön. De még mindig szemembe néz. Itt áll egy lépésre tőlem. Ez nem egy gyakori esemény. Nagyon ver a szívem. Mosolyog. Hihetetlen milyen elbűvölő. Esküszöm, megcsókolom. Felemeli a kezét. Mit fog csinálni? Megsimogatja az arcomat. Ez valami álom csak. De hát nem, itt áll előttem. Milyen lágy a keze. És milyen jó illata van. Kész, meg kell csókolnom. Vagy ne? Ez életem leghihetetlenebb élménye, nem hagyhatom ki. Bájos, kis szája van. Egyszer élünk.
Ez meg mi a franc volt? Komolyan mondom belém könyökölt valamelyik bunkó paraszt, pont ebben a pillanatban. Rohadjon meg! De hol a lány? Nem látom sehol. Ez nem igaz! Már megint képzelődtem.