Vali villámgyorsan felállította a festőállványt. – Igazán, nagyon sajnálom az ügyetlenségemet, hogyan tudnám jóvátenni? – váltott angolra.
– Kiváló az angolja – válaszolta a férfi. Sajnos, én nem beszélek jól spanyolul, ezért örülnék, ha velem vacsorázna ma este, és mesélne a minaretről.
– A titokzatos csonka minaretről?

Csonka minaret

Vali fáradtan hátradőlt a kényelmes kerti széken. A lebukó nap sugarai nem zavarták érzékeny szemét, de elegendő fényt biztosítottak ahhoz, hogy jól lásson. Tudta, hogy nem erőltetheti túl nemrég műtött szemét, de szerette volna még rendbe tenni az utolsó fényképhalmot.

Válogatni kezdte a tengerparti tájat ábrázoló fotókat, amelyek között egy kisalakú akvarellt talált. A képhez egy kissé viseltes papírdarab volt tűzve, rajta néhány soros verssel. Szemét elfutotta a könny, de kibetűzte a sárguló sorokat. A csonka minaret….

Bús minaretre
Az éji homály jöve
Száz pici szárnyán.

Néki az ő szíve kell,
Ha majd éjszaka
Széttöri láncát.

A kép hátán és a vers alján az ismerős kézírással ugyanaz a szöveg szerepelt: Tamástól szeretettel – Lérinek. Senki más nem hívta így – Lérike. Csak az ő szájából nem volt disszonáns ez a név, amit első találkozásukkor kapott.

***

Valcsi – nappal szemben, kölcsön napszemüvegben játszva – elnézte a strandlabda ívét és hátrálva felborította a csendes idegent festőállványostul, székestől. Mentegetőzni kezdett spanyolul, bemutatkozott és udvariasan hátba veregette az elképedt férfit, aki a köhögéstől fuldokolva csak annyit tudott kinyögni: oké, oké Léri.

Vali villámgyorsan felállította a festőállványt. Az aprócska képen, a dombon nyújtózó minaret körvonalai látszottak, kissé sérült, némileg homokos formában. Visszanyargalt a saját holmijához és egy bontatlan üveg vízzel folytatta a vétlen áldozat kiengesztelését.
– Igazán, nagyon sajnálom az ügyetlenségemet, hogyan tudnám jóvátenni? – váltott angolra.
– Kiváló az angolja – válaszolta a férfi. Sajnos, én nem beszélek jól spanyolul, ezért örülnék, ha velem vacsorázna ma este, és mesélne a minaretről.
– A titokzatos csonka minaretről? Sajnos, ki kell ábrándítanom, én nem vagyok idevalósi, csak beszélek egy kicsit spanyolul.
– Ha nem tűnne képtelenségnek, szép hölgy – s itt magyarra váltott – akkor Ön csak magyar lehet.
– Ez meg, hogy jutott az eszébe? Ja, persze a nevem: Valéria, meg a kiváló akcentusom.
– Igen is, meg nem is – válaszolta a férfi. De mielőtt tovább beszélgetnénk, hadd mutatkozzam be: Dévényi Tamás vagyok, nagyon amatőr festő, kissé profibb műfordító.
– Üdvözlöm, Siklósi Valéria, szociológus.
– Akkor – ha megfelel – este nyolckor a szálló bárjában várom.
– Rendben, ott leszek.

Valinak mindössze két ruhája és egy pár fekete alkalmi cipője volt, amit egy ígéretes esti programhoz felvehetett. Rövid gondolkodás után, a napsárga vászonruha és a türkiz-zöld selyemruha közül, az utóbbit választotta. Hosszú, göndör haját egy mexikói rézcsattal részben hátrafogta, s elégedetten szemlélte egészségesen lebarnult bőrét.

Tamás jókedvűen ücsörgött a bárpultnál. Különleges ajándéknak tekintette ezt az estét, a talpraesett, vonzó lánnyal. Mesteri rendező a véletlen, gondolta, két magyart így összehoz Andalúzia tengerpartján.

A vacsorát sziporkázóan jó hangulatban fogyasztották el, ám nem elsősorban az elfogyasztott sangría és a Carlos konyak hatásának köszönhetően. Kialakult az a bizonyos hullámhossz, ami csak ritkán adatik meg párórás ismeretség után.
– Megyünk még egyet fürdeni? – kérdezte a férfi reménykedve.
– Tíz perc múlva a parton – válaszolta Vali.

Tamás körülnézett a parton, ami nem volt sem kihalt, sem sötét. A meleg éjszakában jó néhány éjszakai fürdőző holmija hevert szanaszét a hotel teraszáról kiszűrődő fényben. Azonnal meglátta Valit, aki éppen a feje tetejére próbálta feltornyozni dús haját.
– Megmártózunk, vagy még hajszobrászkodsz? – kérdezte nevetve a lányt.
– Tőlem, mehetünk! Jó a víz, már teszteltem!
– Ugye, nem félsz holdtöltekor, mélyvízben, összesimulni? – kérdezte Tamás.
– Dehogynem, ezért kell közösen leküzdenünk a mélység vonzását – súgta Vali.
Amikor visszaindultak a partról, Tamás hirtelen maga felé fordította a lányt.
– Figyelj! Nem akarlak becsapni, hajnalban elutazom egy vizsgálatra, de két nap múlva visszajövök. Ugye megvársz?
– Persze! Nekem még öt napra van foglalásom a szállodában. Siess vissza!

Másnap reggel a portás egy csomagot adott át Valinak, amiben ott lapult a kép és a rövidke vers. Az újságban harmadnap azt olvasta, hogy señor Dévényi, a Londonban élő, magyar származású műfordító, autóbalesetben elhunyt.

***

Vali ujjaival végigsimította, szinte letapogatta, pórusaiba szívta a képet, majd visszatűzte hozzá a verset. A csonka minaret, a tiszavirág életű boldogság tanújaként, visszakerült ereklyéi közé.