Maga sem tudja, nem érzi, mitől a vad elkeseredés, nem tudja most sem, később se fogja tudni, mitől ez az őrült hiány. Nem akar enni, mert nem akar semmit. Próbálj meg szelíden közelíteni hozzá, de rendkívüli módon óvakodj, ne legyél gúnyos, még a szemvillanásban is észreveszi. Fapofával lökd elé a kosztot, bár néha többre jutunk, ha cöcögve csábítgatjuk, magunk is bekapunk egy falatot, hátha kedvet kap vagy előtör belőle, hogy az
étel ne legyen másé. Ősi ösztön a fennmaradásért. Ebben reménykedj.

Harci ménecske

Könnyen hergelődik, homlokán középen cikkcakkban egy ér megtelik halványkék vérrel, duzzad és lilás árnyalatú lesz egy pillanat alatt. Zorro jelével már nem hall meg emberi beszédet, ha mégis, agya a legjobb sci-fit produkálja, átalakítja a mondatokat, a szavak mást jelentenek, mint mindenkinek, szókapcsolatokat nem ismer fel, nem létezőket pedig létrehoz. Kár, hogy nem lehet hasznosítani ezt az energiát, robbanthatna gátakat vagy bontásra érett házat, de apríthatna krumplit
Mc Donald's-nak.
Láttam már sokszor ilyen állapotban, eleinte féltem, megijedtem az első villámlástól, utána már nem, sima maradt az arcom, az övé egyre göcsörtösebb. Amikor a karjával is suhintott, mindkét karja oldalra nyújtva rajzolt szabályos félköröket, nevetni kezdtem, amit mindketten egyformán láttunk: kinevettem. Pusztítás, erő, feltörő erő, most féltem megint, nehogy féktelenségével magában okozzon kárt, csapkodja fejét, és rúg, nem nézi, mibe.
Csak egy üres szobára van szüksége, otthagyom. Hörgés, morgás, néha koppanás, ütődés, amíg könnyűnek hallom, hagyom, mással foglalkozom, akarom, hogy érezze, észre sem lehet venni, nem létezővé alacsonyítja magát. Elképzelem a feleségét, vékonyka, szőke nő, rám hasonlít, de vastagabb a szája, és alacsonyabb nálam. Ő is rácsukja az ajtót vagy áll szemben vele és megvárja, míg a lába eléri a övét, mert el sem hiszi, hogy eléri.
Vigyázni kell, mert lehet, hogy éhes. Maga sem tudja, nem érzi, mitől a vad elkeseredés, nem tudja most sem, később se fogja tudni, mitől ez az őrült hiány. Nem akar enni, mert nem akar semmit. Próbálj meg szelíden közelíteni hozzá, de rendkívüli módon óvakodj, ne legyél gúnyos, még a szemvillanásban is észreveszi. Fapofával lökd elé a kosztot, bár néha többre jutunk, ha cöcögve csábítgatjuk, magunk is bekapunk egy falatot, hátha kedvet kap vagy előtör belőle, hogy az
étel ne legyen másé. Ősi ösztön a fennmaradásért. Ebben reménykedj.
De lehet, hogy nem éhes. És mégis kínálod. Elönti az indulat, még hevesebb, mint előtte, nem tudja senki, nem értik, mi kell neki. Figyelni kezdem, ha beszél, könnyebb, akkor csak nézem a száját, a szavakra tapadok, egymáshoz kapcsolt szavak vagy csak szavak egymás után dobálva.
Vitatkozik magában, velem vitatkozik, vagy mással, de nem ér el hozzám az egész. Csak szavak. Ha van összefüggés, következtetni próbálok, és odaadom, amiről úgy gondolom, kell vagy megcsinálom, ha kiderül, hogyan. Töröm magam, ott van előtte, amiről azt hittem akarja, ezt akarta, de nem múlik dühe, már a dühe miatt dühös, kicsiholja a dühe az elégedetlenséget. De lehet, hogy fordítva, elégedetlensége miatt dühös, nem az és nem úgy van előtte, ahogy elképzelte. Még nyugodt vagyok, rajtam múlt, én rontottam el, nem fordultam rá eléggé, nem rezdültem vele.
Ha nem szól, nehezebb. Most a kezét nézem, mit csinál, mit nem csinál, mi nem sikerül, nem simulnak egymáshoz a képek, a fejében és a szeme előtt más van, pedig milliméterre kéne illeszkedniük. Előbb formáld szavakká, akkor tudnám, hogyan. Tapogatózom, végre szól, nem szól, ordít, hiába mondja, hogyan gondolta, mégse úgy segítettem, és összetépi a papírt. Sehogy nem mondta. Belerögzül a fájdalomba, nem engedi, hogy meghúzzam a vonalat, én meghúzom, ott hagyom. Megint szegény szőkécske asszony, iratfecnik körülötte, hamu a földön, bor folyik az asztalon, még nincs lila folt, ha nem szól, ha eltűri, ha szépen összetakarít. Persze, ha nem veszi azt is lázadásnak, csendes ellenállásnak, bolond ő, hogy ilyen lenézően takarítsanak utána, ilyen méla nyugalommal.
Vörös arc, a kék körül a fehér is vörös, nedvek mindenütt, foltok. Szőke, vékonyszálú szöghaja izzadtan ragad, párállik az egész, szinte gőzölög. Indulati vízben evickél, tele sókkal, és kénköves méreg szabadul fel. Többnyire megsajnálom, jobban járunk, különben együtt süllyedünk. Lesöpri magáról a kezem, lassabb vagyok, mint egyébként, mindent lassabban csinálok, megnyugtató vagyok, de nem kívülről lát, hanem belém. Kezemmel nyúlok a tálca után, amit kínál és veszek belőle, nem tudok ellenállni tovább, megmártózom én is, egy-két csepp kiütközik a bőrömön, holdállás szerint hol itt, hol végig az arcomon.
Nem akarom, hogy lássa, nem akarom, hogy szánalomból hagyja abba. Félrevonulok, nem vagyok ingerült, dehogy vagyok, jól csinálok mindent, helyesen, nem előírásszerűen, az nem megy, de tudom, hogy jól. Néha vagyok csak bizonytalan. Naponta. Néha nem jut eszembe. Terelni kezdek, elterelni, körülkeríteni, nem nyájasan, nem úgy, hogy észrevegye, bízom magamban. Nem ajánlok fel semmit, nem vagyok elvtelen, nem zsarolok. Nem terelhető. Nem terelhető a figyelme, szokták írni a szakvéleményekben, beteg. Ő nem beteg, nagyon nem, pedig legyinthetnék, hogy az.
Megköti magát, makacs, tulok, gubbaszkodó öregember, fortyog, puffog, fövő szilvalakvár, ha közelebb mész, rád fröccsen, megéget. Felesége hiába kérleli, csak kérget rak köré a kérlelése, beleőszül szőkesége, szelíd szeme fölött szigorú a szép ívű szemöldök.
Elengedem, feladom, nem harcolok tovább, ráülök a harci ménre, messzire vágtatok, leszállok és felé fordulok. Nem is látom, nem akarom már látni sem, vörös feje nem érdekel, nem keresem a tekintetét. Csendben maradok, pedig ordíthatnék, felőlem tekereghet, éghet, höröghet, nem szököm meg előle, már megszöktem egyszer, már messzire lovagoltam, de visszajöttem, nem csukom rá az ajtót csak azért sem. Dervisek vagyunk, táncolunk egymás körül, most már mindketten kinyújtott karokkal pörgünk és lesodorjuk, ami utunkba kerül. Én többet sodrok, mert lassúságom után kell a mozgás, ő lassabb lesz, egyszer csak megáll, és döbbenten nézi az anyját és a lehulló könyveket.