Először én ijedtem meg, s rángatni kezdtem a cérnát, amely úgy elkezdett csörögni, akárha láncszemekből állna. Erre már a fiú és a szél is felriadt. Láttam, hogy ők is erősen gondolkodnak. A szél fölerősödött, riadtan verdesni kezdett, belém tépett, majd az idegen gondolatba, s lekapta a fiú fejéről a hajkoronát.
Akkor láttam először egy gyermeket pillanat alatt haldokló aggastyánná válni. 

A sárkány, a fiú, meg a szél

Ma gyermekkorom fölött repültem.
Akkor kezdődött, mikor még darabig félhomályban, finoman félrehajtva az erdei iszalag folyondárjait, a tövises akácágakat – olykor persze lehajolva egy-egy lila vitézkosborhoz –, a karrmezőre kiléptem.
Azt hittem, minden úgy történik, ahogy máskor – csenevész lábaim a sziklagyep éles füveivel csörtéznek, tenyerem izzadtan, ám végig feszesen tartja az égre feszülő cérnát, közben szemem oly kerekre nyílik, hogy szinte belefér az egész, kupolaforma ég (noha csak egyetlen szelet, mi íriszében tükröződik: egy narancsszín, libegő selyempapír).
A sárkány.
Mégsem így esett. A cérna valahogy átrendeződött, ha hűen próbálnám megfogalmazni az akkor tapasztalt rendkívüli, ám mégis ismerős érzetet… de ez nyilvánvaló képtelenségnek tűnhet bárkinek. Amint az általa megidézett, féltve őrzött másik pillanat is… mikor még ennél is apróbb voltam, s bezárult fölöttem a víztükör. Máig tudom, no nem nyaktól fölfelé, inkább mellkastájt, hogy míg süllyedtem, lassan, legkisebb mozdulatot sem téve, tágra nyílt, boldog szemekkel… idők és terek közé ékelt burkomban végig kaptam levegőt.
Vízbe fúlsz, ha nem mentelek ki – szólt apám.
De újra fölemelve a szálat – talán helyénvalóbb úgy megfogalmazni a történteket, ahol bárhonnan megfoghatók – a két vég, lebegtető és lebegő, ember és sárkány cseréltek helyet. Illetve, ami bennük van. Egyszóval: én lettem a sárkány.
Sokan vélhetnék, ez egy olyan pillanat, amikor kétségbeesik az ember. De aki ennyire nehézkesen közelít egy légies, tehát egy sárkánynak magától értetődő jelenséghez, azonmód kitűnik, hogy soha nem tapasztalt még ilyet. Vagy ami még veszélyesebb, nem ismer egyetlen sárkányt sem. Pedig ugyancsak jobban tenné, ha nem kapkodna, hadonászna, hisz a legkisebb mozdulat is élethalál kérdés. Ha mégis ejtene egy türelmetlen, váratlan legyintést, – isten ments! – egyből véleményt kívánna formálni, helyzetet elemezgetni, hát lenne nagy nemulass! Ilyenkor a gondolkodás egyenlő a zuhanással, vagy ami még ennél is rosszabb… de ezt inkább később mesélem el.
Egy szó, mint száz, igencsak élvezve új állapotomat, egyúttal elégedetten nyugtázva azt, hogy a sárkányalak valamelyest rám szabottabb, mint az az odalenn csetlő-botló, bár kétségkívül ennivaló figura, először jobbra libbentem egy arasznyit el. Persze e mozdulat egyáltalán nem volt előre eltervezett, s hogy az igazsághoz teljesen hű legyek, nem tehettem róla se én, se a köveken ingó gyermek, se a karrmezőn táncoló szél. Egyszerűen megtörtént, és szándékunkkal egyidejűleg.
Ahogy az azt követő tánclépés is az ellenkező irányba.
Így lépegettünk jó darabig háromnegyedes ütemben, a sárkány, a fiú, meg a szél – míg tengelyünk körül forgott minden általunk meghatározott koordináta; a sziklagyep, a szőlők, a présházak – az ég, s benne a fák.

Aztán… tudom, eléggé sután hangzik… valahogy eltelt az idő. S mindvégig azt hittem, ez már így lesz, míg világ a világ. Mert körülöttünk eközben a tavaszból nyár lett, a nyárból ősz, az őszből tél, majd megint tavasz. És így tovább.
Ám egyszer csak, ki tudja, honnan, talán a hegy alatt szunnyadó város falai közül, megjelent egy gondolat. Előbb persze nem gondolat volt, csak valami oda nem illő tárgy. Éles pereműnek, s átlátszónak tűnt, s mintegy óriás szörnyeteggé puffadt az alatta fekvő, kimúlt bodobács.
Egy keretéből kiesett ovális lencse. Úgy pöffeszkedett ott a maga nyilvánvaló jelentéktelenségében, mintha egy pünkösdi király fejéről hullott volna alá. Nem is vettem túl komolyan addig a pillanatig, míg – két libbenés között – meg nem pillantottam, mivel foglalatoskodik. Arcátlan mohósággal gyűjtögette a napsugarakat. S ez még mind semmi! Önkényesen szétdarabolva, úgy elkezdte össze-vissza dobálni őket, mint vásári komédiás az égő buzogányokat. Ügyeskedése váratlan eredménnyel járt: lángra kapott egy még tavaly őszön kiszáradt fűcsomó.
Először én ijedtem meg, s rángatni kezdtem a cérnát, amely úgy elkezdett csörögni, akárha láncszemekből állna. Erre már a fiú és a szél is felriadt. Láttam, hogy ők is erősen gondolkodnak. A szél fölerősödött, riadtan verdesni kezdett, belém tépett, majd az idegen gondolatba, s lekapta a fiú fejéről a hajkoronát.
Akkor láttam először egy gyermeket pillanat alatt haldokló aggastyánná válni. 
Már tudtam, hogy csakis egy vásári sátorban lehetek… ugyan ki vesz komolyan ennyi bolondságot?
Aztán – ajjaj! – elpattant a szál.
Őrült pörgéssel kezdtem egyre följebb emelkedni, míg odalenn előbb az emberi sziluett szűkült tűhegynyi pislákoló ponttá, majd mindaz, mi idők és terek hasítékában titokban voltam, a napszítta karrmező.
Ekkor – talán a ritkuló levegő lehetett az oka – hirtelen elájultam.
 

*

Most mérhetetlen magasságban, élettelen, kihűlt ércként idefönn lebegek… végtelenül lelassult térben, időben… agyamban tátongó két izzó picike ponttal, szellők és napfényes mészkövek nélkül, levegőtlenül, csordultig egyetlen gondolattal. 
Ha cérnám lenne, úgy megtáncoltatnám azt a gyönyörű, hatalmas kék gyöngyöt ebben a nagy sötétségben, a csillagok ablaka előtt!
Komolyan sose vennék többé semmiféle felnagyított apróságot. Kiváltképp nem gondolkodnék.
Semmin.
Meglehet, fölébrednék.
S talán újra átrendeződne a szál.