Jelige: MR. BOURNE – A névjegykártya
A nő megvető pillantással végigmérte, gyorsan a táskájába nyúlt, és odalökött neki egy egydollárost. Meg sem tudta köszönni. Mire felocsúdott, a nőt már elnyelte a tömeg. Ahogy körülnézett, lépten-nyomon szánakozó, megvető és undorodó pillantásokba botlott.
A névjegykártya
Robert lassított felvételként látta, amint egy ököl újra és újra betalál a jobb szeme alá. Feje oldalra bicsaklott. A millió apró fényes pont először csak elvakította, majd tűszúrásként hatolt a bőrétől egészen a csontjáig. Aztán keményen megragadták a vállát, végigvonszolták egy szűk folyosón, és kitaszították az ajtón. Még érezte, ahogy a feje egyenként a lépcsőfokoknak koppan, utána elsötétült minden.
Mikor kinyitotta a szemét, a fényekből ítélve már reggel lehetett. Az egyik szeme teniszlabdányira dagadt, a másikkal pedig vakon hunyorgott a ragyogó napsütésben. Körülnézett, de nem volt ismerős a környék. Megrázta a fejét.
„Micsoda őrület.” Gondolta.
„Nyilván mindjárt összeáll a kép, csak térjek végre magamhoz.”
De mikor emlékei nyomába eredt, fehér falakba ütközött. Nem csak az elmúlt nap történéseit fedte homály, de az elmúlt évekét is.
Rá kellett döbbennie, hogy még a nevére sem emlékezik.
A bal csuklójára nézett.
Az óra fehér nyomot hagyott napbarnított bőrén. Módszeresen átkutatta a zsebeit, hátha talál egy iratot, vagy más személyes papírt, levelet, bármit, amiből fény derülhet a személy azonosságára.
De nem volt nála semmi.
Érezte, ahogy átjárja a kétségbeesés. Fogalma sem volt, mitévő legyen. Végignézett magán. Először az tűnt fel neki, hogy hiányzik a cipője. Az inge szakadt volt, gallérjára rászáradt a vér.
Feltápászkodott.
Egy ócska lebuj hátsó bejárata előtt feküdt idáig. A lépcsőn vérnyomok éktelenkedtek Az ő vérének a nyomai.
Lassan felmérte a terepet. Ahogy látta, a sikátor egyik vége zsákutca volt, a másik viszont egy széles útba torkollott. Gondolta elindul arrafelé.
Abban a pillanatban halk motoszkálás ütötte meg a fülét.
– Hahó, ember! – Robert összerezzent, majd a hang irányába fordult.
Az egyik óriási papírdoboz mögül egy koszos sapkás fej villant ki.
– Hahó! – viszonozta Robert a köszönést.
– Hát te nem haltál meg? – kérdezte a fickó, de még mindig nem merészkedett elő a doboza mögül.
Robert megrázta a fejét.
– Én láttam ám, mi történt! – mondta az alak, és félig kimerészkedett a vackából.
Ahogy óvatosan körülnézett, pont olyan hatást keltett, mint egy egér, aki macskát szimatol a közelben.
– Éjfél után lehetett nem sokkal. Én olyan tájt szoktam visszaérni ide. Tudom, ám mi zajlik ezen a helyen – bólogatott mindent tudóan.
Robert alig várta, hogy a lényegre térjen.
– Csupa alvilági figura jár ide esténként. Drogosok, szerencsejátékosok, kurvák, stricik, csupa olyan ember, akinek akad bőven elszámolnivalója a lelkiismeretével.
Robert nyelt egy nagyot. Úgy érezte hatalmas gombóc gyűlik a torkában.
– Szóval éjfél után nyílt az ajtó, aztán valami nagyot puffant – folytatta mondandóját az egérképű. – Ez itt mindennapos. Sokszor már halottak, mikor kidobják őket. Átkutattam a zsebeidet, de alapos munkát végeztek. Nem hagytak már megint semmit… – tette hozzá cseppnyi csalódottsággal a hangjában.
– Biztos, hogy nem találtál semmit? Egy iratot vagy valami mást..? – kérdezte reménykedve.
A csöves elgondolkozott.
– Most, hogy mondod, találtam egy névjegykártyát. De mivel azt hittem meghaltál, kidobtam a kukába – tette hozzá.
– Melyikbe? – kérdezte Robert, és végre belekapaszkodhatott egy aprócska reménysugárba.
– Abba ott – mutatott rá a férfi az egyik undorító konténerre.
Egy darabig figyelte, amint Robert a szeméthalom közt turkál, aztán megrázta a fejét, és eltűnt a dobozok mögött.
Robert arcán kis idő múlva győzelemittas mosoly áradt szét. Úgy érezte, mintha a lottó ötös szelvényét tartaná a kezében.
„Jasmine Smith”
Alatta egy élénkvörös rúzsfolt és annyi, hogy „Hívj”.
Akárhogy is ismételgette magában a nevet, nem mondott neki semmit.
Végül úgy döntött, elindul, és megpróbálja mielőbb feltárcsázni a névjegykártyán látható telefonszámot.
Mikor kiért az utcára, elcsodálkozott. A sikátor egy széles, forgalmas útba torkollott, méghozzá nem is rossz környéken. Éles ellentéte volt az imént látott nyomornak.
Bármerre nézett, mindenfelé óriási csupa üveg irodaházak nőttek ki a földből, az utcán pedig elegáns kiskosztümbe bújt nők és öltönyös férfiak igyekeztek a dolgukra.
Robertnek hirtelen bevillant egy kép.
Valakivel beszélt telefonon. Egy nővel. Mintha veszekedtek volna.
– Nem hagyhatod el pont most – hallotta a saját hangját. – Ha megtudja, hogy mi ketten…
– Csak nem félsz? – csattant fel a nő hangja. – Milyen szánalmas alak vagy!
Aztán az emlék szép lassan homályosodni kezdett, majd egészen eltűnt.
Szereznie kell egy telefont most azonnal, és fel kell hívnia azt a számot, gondolta. Odament egy kedvesnek tűnő középkorú nőhöz, és megszólította.
– Ne haragudjon, hölgyem! – kezdett bele.
A nő megvető pillantással végigmérte, gyorsan a táskájába nyúlt, és odalökött neki egy egydollárost. Meg sem tudta köszönni. Mire felocsúdott, a nőt már elnyelte a tömeg. Ahogy körülnézett, lépten-nyomon szánakozó, megvető és undorodó pillantásokba botlott.
Ment néhány métert előre, és belenézett az egyik kirakat makulátlan üvegébe. Visszahőkölt. Tényleg eléggé ijesztő látványt nyújtott.
Az arca már lilában pompázott, haja pedig véres csomókban tapadt a fejéhez.
De volt egy dollárja.
Odabicegett egy közeli telefonfülkéhez. Magára zárta az ajtót, majd bedobta a pénzt, és tárcsázta Jasmine Smith számát.
Párat kicsörgött, majd egy fiatal női hang jelentkezett be a vonal túlsó végén.
– Hallo? – csicsergett negédesen.
– Jasmine Smith? – kérdezte Robert.
– Igen? Kivel beszélek? – a nő hangja kissé bizalmatlanná vált.
– Jasmine? Nem ismered meg a hangomat? – próbálta Robert kiugrasztani a nyulat a bokorból.
– Csak nem te…? – hallotta még a nő hangját, aztán megszakadt a vonal.
– A francba… – szitkozódott hangosan, és nagyot rúgott a fülke üvegfalába.
Ahogy tanácstalanul ácsorgott, nem messze tőle, az ember függönyön keresztül megpillantott az út szélén egy rendőrautót.
Lassan közelebb ment hozzá. Közben végig az járt az eszében, mi mindent követhetett el a múltban. Lehet, hogy körözik, vagy priusza van.
Ha odamegy, talán fény derül a személyazonosságára, de a szabadságába is kerülhet az információ.
Pár másodpercig még várakozott, aztán döntött.
Odavánszorgott a kocsihoz, és bekopogott a szélvédőn. A bent ülő rendőr leeresztette félig az ablakot, és undorodva meredt Robertre.
– Mit akarsz? – kérdezte. – Az utolsó aprómat pont most költöttem kávéra.
– Én csak… – kezdett bele Robert, de nem tudta befejezni a mondatot, mert a rendőr undort tükröző pillantása hitetlenkedésbe csapott át.
– Robert…? Te vagy az?
A következő pillanatban már ki is ugrott a kocsiból, és odaszaladt, hogy tetőtől talpig végigmérje.
– Már azt hittem, meghaltál! – kiáltott fel a rendőr furcsa arckifejezéssel az arcán. – Atyaég hogy nézel ki! Mi történt veled?
És abban a pillanatban helyére került minden részlet.
A neve Robert Manolo, harminckét éves, rendőr. A férfi, aki ott állt előtte nem más, mint a társa, Tom. Tegnap úgy volt, hogy találkoznak a Smokey nevű kricsmiben, hogy információt szerezzenek egy drog dílerről, név szerint Jorge Alvarezről.
De a társa nem jelent meg a megbeszélt időpontban, és erősítést sem küldött… mintha valami miatt megfeledkezett volna róla.
Éppen a magyarázkodását hallgatta, mikor hirtelen eszébe jutott egy pár nappal ezelőtti beszélgetésük.
– Tudom, hogy a feleségemnek viszonya van valakivel! – üvöltötte Tom magából kikelve. – Ha kiderítem ki az, esküszöm, megbánja még azt is, hogy a világra jött!
Robert szinte észre sem vette, ahogy apró gombóccá gyűri a névjegykártyát, amit idáig a tenyerében szorongatott…