Lolát hirdetés alapján szedte össze Miklóska. Hamar kiderült, hogy Lola bizony már nem a régi, sőt – de olcsón megszámította azt, amit M. kért, így létrejött az üzlet közöttük. M. pedig szépen odaszokott. Nem zavarta őt Lola formátlansága, mert a kemény szigor és az ötletesség, amivel hétről hétre elkápráztatták, kárpótolta mindenért. Lola megszabta a napjait, keretet adott neki. Telefonon utasítgatta.

Láncreakció

Honnan ismertem Lolát? Hát persze… Ennek is Miklóska volt az oka. M. jó nevű író volt, szalonok kedvelt vendége. Rézi néni például egyenesen imádta, mert szellemes volt, jólfésült, bókolt az öregasszonynak, és soha nem kellett attól tartaniuk, hogy miközben a teát szervírozzák, a cselédlányt gyömöszöli a kisszobában. Miklóska nem rontott meg senkit. Nem ez érdekelte az életből. A romlást kereste. Azt, amiről nem szabad, és nem is illik írnia.
Nappal vitte a főszerkesztő úrnak az édes kis novelláit („Ábrándozás a Duna-parton”), rendes pénzért, amit aztán este elverhet a kávéházakban, meg a célzott kurvákra. Speciális kurvák voltak, malac dolgokat hajtottak végre Miklóskán, még talán a vécékagylóba is beledugták a fejét.
M. szenvedélybeteg volt. Imádta, ha titokban kutyának nézik őt.
Ha nem kapta meg, amit akart, megvette magának, aztán hurkásra dagadt seggel beült a kocsijába, és hazavezetett. Amúgy rossz ízlésű volt, és megalkuvó: csíkos tapéta a falon, pórázon vezetett kicsi, hisztériás kutya, idős bejárónő (Mancika), aki rendben tartotta az életét, vasalta az unalmas ingeit, kiszellőztette a lakását, és persze főzött is időnként.
Otthon kézzel beleevett a káposztába, megtörölte a száját, majd megírta a napi penzumot. „Kései randevú alkonyban”, azt hiszem, ez lehetett a címe, így emlékszem rá.

Lolát hirdetés alapján szedte össze Miklóska. Hamar kiderült, hogy Lola bizony már nem a régi, sőt – de olcsón megszámította azt, amit M. kért, így létrejött az üzlet közöttük. M. pedig szépen odaszokott. Nem zavarta őt Lola formátlansága, mert a kemény szigor és az ötletesség, amivel hétről hétre elkápráztatták, kárpótolta mindenért. Lola megszabta a napjait, keretet adott neki. Telefonon utasítgatta. Rizsszemeken térdepeltette órák hosszat (másnap be kellett mutatnia a kisebesedett térdét), ülőpárnácskát készített neki, amelybe apró rajzszegeket rejtett. Alázatos levelet íratott vele, melyben M. megfogalmazta, hogy Lola a világegyetem legszebb úrnője, és ő (mármint Miklóska) egy nyavalyás kis féreg csak mellette, egy senkiházi, aki legyen boldog, ha néha rásüt a nap. M. mindezt egyáltalán nem bánta (glosszát írni rizsszemeken is nagyszerűen lehet!), kényelmes volt így neki. Nem kellett hirdetési újságokban matatnia, bordélyházak körül settenkednie, félve attól, hogy lebukik, aztán nézegetheti fényes karrierének a helyét. Hetente egyszer elment Lolához, megrugdostatta magát, aztán hódolattal elköszönt (kézcsók a kacsóra, meg a cipőcske orrára!), és öt perc múlva elfeledkezett minderről. Loláról legfőképp.
Mindez az idők végezetéig működhetett volna közöttük, ha Lola nem akar egyszer csak fényre lépni. De Lola megunta a titkolózást, a nincs-órákat. Miklóskához akart tartozni. Ott lenni az életében, és igen, még vacsorázni is elmenni vele. Meg kézenfogva sétálni a Várban, ábrándozni a Duna-parton, ahogy a regényeiben olvasta.
– Úgy akarok élni veled, mint mások – nézett a szemébe egy nap. – Mint ahogy férfi szokott a nővel. Világosban. Egyértelműen.
És Miklóskának Lola ekkor hirtelen kövérkés, viccesen öltöző, kínos díszlet lett. Viszolygott a gondolattól is, hogy az Operában meglássák együtt őket. Ő a finom öltönyében, makulátlan cipőjével, Lola pedig a hurkatöltő miniruhájában, párducmintás táskával, ráncos dekoltázzsal.
– Nem vihetlek a barátaim közé! Te, aki egy függőfolyosón laksz, mégis, hogy képzelhetsz ilyet?
Lola pedig nézett maga elé megsemmisülten, és az ölébe lógatta a kövérkés kezét. Innentől kezdve megszűnt M. számára. Mégis, egy ideig még vadul megpróbálta kergetni azt, ami már nincs, ami talán sosem létezett. M. pedig kinyomta a telefont, ha Lola nevét írta ki a készülék, menekült Lola kölniszagától (a parfüm szó itt túlzás lenne), és újra rászokott a kupikra (hetente szigorúan egyszer!), ahol hol így, hol úgy sikerültek a titkos találkák. Az ócska cselédek tízezerért ügyetlenül ütötték-vágták, egyszer még az ujját is eltörték, de nem zaklatták őt telefonon.

Lola szép nő lehetett valamikor. Aztán hirtelen megvastagodott a dereka, majd a haját sem tudta „úgy” fésülni, pedig higgyem el, a kontya egykor világhírű volt! A nevetése hisztérikus kacaj lett – aztán egyszer csak feladta. Nem akart tovább hazudni magának. Próbálkozott ő mindennel, lányokkal-fiúkkal, de a kutyának sem kellett. Sőt, néha elmenekültek, amikor meglátták a hirdetés szerint „dekoratív, attraktív nőt”. (Lola mindig számos idegen szóval tűzdelte teli beszédét, melyeknek jelentését néha tudta, néha nem. )
Ekkor jött Miklós. Már Miklós sincs. Utolsó cérnaszálként talált egy svájci banktisztviselőt, aki elhívta magához. Csapot-papot itthagyva elhatározta, hogy kimegy. Hogy itthagyja az egész tyúkszaros életét, és újrakezdi odakinn. Jó feleség lesz egy öregember mellett, nahát. Ha ez jut neki, így lesz boldog, lássam meg!
Emlékszem, sírt az utolsó kávénál, amit velem megivott. Tokácskáján végigperdültek zsíros könnycseppjei, gurultak, mint a kövér, átlátszó kavicsok. Eladta a tárgyait, bőröndbe csomagolt, aztán egyszer csak, talán egy év múlva, visszajött. Árnyéka volt magának. Pufók árnyéka. Mindennél kövérebb és formátlanabb lett. Nem volt pénze, Lajosnál, a barátunknál szállásolta el magát, ott lett egy kicsi szobája; hallgathatta, ahogy Lajos a felhordott nőin játszadozik. Éjszakánként a disznózsíros bödönt törölgette ki kenyérvéggel, és nem gondolom, hogy abban az évben egyetlen percig is boldog volt.
Aztán hirtelen felkötötte magát. Kilógó nyelvvel, dülledt szemekkel találtak rá. „Nyaljátok ki!”, gondolhatta az utolsó pillanatban. Ez a vágya (is) beteljesületlen maradt.
Azok között, akik sötétben élnek, függések között, könnyen alakul ki valamiféle megmagyarázhatatlan híd. Az ő sötétje odakint volt, az enyém bent, a bőröm alatt.

„Ne!, neee!, ígérem, jó leszek!”, visít Géza, az ajtókerethez kötve. Az ütések hangját elnyomja a zene, nem számolja senki, hányadiknál tart a kéz, a hát. Elviselhetetlen.
„Szárnyati Gézamalacra” dúdolgatom, miközben kisétálok a lépcsőházból, és szemembe tűz a későnyári nap.
�