Annyi várakozás, készülődés után végre itt volt a húsvét vasárnap reggel! Aki látta a fiatalembert kilépni a műemlékké nyilvánított házból, mind azt hihette, hogy legalábbis valamilyen hőstett véghezvitelére készül. Szaporán és lelkesen kettesével szedte lefelé a lépcsőfokokat a rózsadombi utcácskában, még véletlenül sem szeretett volna elkésni. Órájára nézett: kilenc óra huszonöt, most már a pokol kapui sem állíthatják meg, hogy időben ott legyen a tízórás kezdésen. Már le is ért a Koponya utcához, csak át kell mennie a zebrán, előre mennie a buszmegállóig, és a kettes busz perceken belül ott van.

Húsvéti beszéd I.

János fél hétkor ébredt a vekkerórára. Nem fogott ki rajta az idén elég szerencsétlen módon húsvét vasárnapjára eső óraátállítás sem, idejekorán beállította az ébresztőórát előző este. A várakozásteljes izgalom, amit átélt, gyerekkorára emlékeztette. Mindig nagyon várta a karácsonyt is, a húsvétot is, hiszen ilyenkor szülei elhalmozták mindenféle meglepetéssel. Visszaemlékezett, annak idején alighogy felébredt, feszülten fülelt, mikor hallja meg a nyuszik mocorgását az előszobában elhelyezett papírdobozból. Az elsötétített szoba ablakában aztán hamarosan ki tudta venni a csokinyuszik és csokitojások körvonalát is, melyeket az "igazi" fehér nyuszik hoztak. Legalábbis sokáig ezt hitte. Aztán, mikor nagyobb lett, megtudta, hogy az élő nyulakat is meg a csokinyulakat is apja hozta fel a pincéből nagyszombat éjjelén, amikor ő már mélyen aludt.
    Most egészen más tartotta izgalomban, ami miatt nem is nagyon tudott volna elaludni, noha fárasztó hete volt. Már hónapokkal korábban tudta, hogy idén húsvét vasárnap beszédet fog mondani Jézus Krisztus engesztelő áldozatáról. Nagyon komolyan vette ezt a feladatát, soha nem készült fel istentiszteleti beszédre ennél alaposabban. Elővette James E. Talmage Jesus the Christ című művét, és tanulmányozta a vaskos könyv idevágó fejezeteit. Nem volt könnyű dolga. Tudott ugyan angolul, mégis furcsa volt a mély értelmű sorokat olvasni az angol nyelvű pénzügyi kimutatások és egyenlegek után, melyekkel munkahelyén, a jó nevű német alapítású kereskedelmi bankban akadt dolga. Sokan csak azért tanulnak angolul, hogy ezt a könyvet megértsék - hallotta Sister Grünwaldtól, akitől a művet kapta keresztelője előtt, és akitől, úgy gondolta, nagyon sokat tanult annak idején. Konzultált egyik házi tanítójával is, és a hórihorgas termetű egykori katolikus férfi, akit egyik legjobb barátjaként tartott számon, önzetlenül, sok szeretettel, és mindenféle tudálékosság nélkül segített Jánosnak. Beszélt a vasárnapi iskola elnökével is, sőt, legfontosabb gondolatait a gyülekezeti elnökével is egyeztette. Kissé meglepetésként érte azonban, amikor a misszióvezetői elhívásából nemrégiben visszahívott, új-zélandi állampolgárságú barátja mindössze annyit tanácsolt, hogy mindig a lélek hangjára figyeljen, és akkor nem tévedhet, hiszen ez sokkal fontosabb, mint pontról pontra felkészülni.
    Annyi várakozás, készülődés után végre itt volt a húsvét vasárnap reggel! Aki látta a fiatalembert kilépni a műemlékké nyilvánított házból, mind azt hihette, hogy legalábbis valamilyen hőstett véghezvitelére készül. Szaporán és lelkesen kettesével szedte lefelé a lépcsőfokokat a rózsadombi utcácskában, még véletlenül sem szeretett volna elkésni. Órájára nézett: kilenc óra huszonöt, most már a pokol kapui sem állíthatják meg, hogy időben ott legyen a tízórás kezdésen. Már le is ért a Koponya utcához, csak át kell mennie a zebrán, előre mennie a buszmegállóig, és a kettes busz perceken belül ott van. A zebra túloldalán öreg néni jelent meg szürke műanyagbottal a kezében. Egyszerre indultak el Jánossal, de az idős néni persze lassabban haladt. Miután elhaladtak egymás mellett, vadul felberregett egy motor a kanyar mögött, és a száztízzel repesztő motoros már ott is volt a zebránál. A baj az volt, hogy későn fékezett. Hősünk épp átért az úttesten, amikor a fékcsikorgásra hirtelen hátrafordult. A motoros átbukfencezett a motoron, az öreg néni pedig eszméletlenül feküdt az úton. Jánosnak egyszerre a földbe gyökerezett a lába a rémülettől, ilyet még sosem látott! Ám a következő pillanatban összeszedte magát és odaszaladt az áldozathoz. A néni lélegzett, de nem volt magánál. János rögtön előkapta mobiltelefonját, hívta a 104-et. Eszébe jutott, amit főnökasszonyától hallott, aki gyakran mesélte, hogyan mentette meg édesapja életét a tőle ajándékba kapott mobiltelefon, amikor szívinfarktust kapott a néptelen utcán és fel tudta hívni a mentőket. Ez még a kilencvenes évek elején történt, amikor luxusnak számított a maroktelefon, de a negyven felé járó, csinos, szőke főnökasszony nem dicsekvésképpen mesélte ezt, sosem dicsekedett munkával szerzett hatalmas vagyonával, hanem csupán a munkatársait szerette volna motiválni. Saját példájával akarta igazolni, hogy a kifogástalan anyagi helyzet nem jelenti feltétlenül az emberi értékektől való eltávolodást. János tisztelte a hölgyet, és még véletlenül sem mesélt sose szőke nőkről szóló vicceket, s ha másoktól ilyeneket hallott, nem nevetett. A mentők azt mondták, hogy jönnek azonnal, de jó lenne, ha ott tudna maradni, és velük tudna jönni, hogy mindent elmeséljen nekik. Közben a motoros is feltápászkodott nagy nehezen, bicegve, vérző halántékkal megpróbált odamenni a nénihez. János most eszmélt csak rá, mennyire súlyos dologba keveredett hirtelen! Mi lesz az istentiszteleti beszéddel? Mit csináljon most? De nem sok idő maradt töprengeni. A néni nem reagált sehogy, a motoros pedig elég furcsán viselkedett, szemmel láthatóan nagyon rosszul volt. Tett néhány lépést, aztán összekulcsolta a lábát, leült. Megint felállt, megint leült. Kisvártatva megérkezett a mentőautó. Nem szirénázott, nem is jött nagyon gyorsan, egyszerűen csak begurult, abból az irányból, ahonnan a motoros is érkezett. Nem volt egy modern típus, alacsonyabb belmagasságú, koszos, sötétsárga autó állt meg a járdaszegélynél. Az autó korához illően, két idősödő mentőorvos szállt ki belőle. Az egyik mindjárt kérdésekkel fordult a fiúhoz.