A Lány nem érzékelte a maró gúnyt. Nem érezte a ridegséget sem. Lerogyott a legközelebbi székre. Ebben a pillanatban egy magas, barna, fehér köpenyes férfi fordult be a folyosóra. Rögtön meglátta a széken kuporgó kicsi, fáradt Lányt és a fölé magasodó Nővért. Hányszor látta már ezt? Eszébe jutott az első alkalom. A Lány nagy elszántsággal, magabiztosan jött. Még egy kis fölényes felhang is volt a szavaiban, amikor azt mondta, hogy lejön az anyagról. Kész, vége. Hitte is. Ez egy elvégzendő gyakorlat a visszaúton a „normális élethez.”

DROG-ÉRIA

    A kórház olyan volt, mint máskor. Rideg és várakozó. Várta, hogy elnyelhesse a belépőt. A Lány gépiesen ment előre. Annyira tudta már, hogy mi fog következni. Mégis remegett. Fázott a teste és a lelke. Próbálta felidézni, hogy hányszor volt már itt. Segítségért, támaszért, erőért. Miért gondolta, hogy ezeket itt megtalálja?
Hirtelen egy erőteljes és meglehetősen gunyoros hang szólt rá:
– Nocsak, nocsak, újra találkozunk?
Felnézett, a hang tulajdonosát százszor látta már. Agyonmosott fehér köpeny, éjszakázásban  elnyűtt test. A szürke szemek úgy néztek rá, mintha egy rendetlen, bosszantó gyerek újra és újra kiborítaná a kakaóját. Ingerült mozdulata elárulta, hogy ezekben a kezekben nincsen simogatás, ölelés. Csak gépies gesztusok, praktikus tennivalók.
– Megint itt vagyok – válaszolta a Lány. – a Doktort keresem.
Az elhatározás, hogy nem fogja szégyellni magát, pillanatok alatt szertefoszlott. Vékony kis teste még kisebb lett. Kinyúlt pulóvere eltakarta egész lényét. Táskájába kapaszkodott. Szemét lesütötte és arra gondolt, hogy mindjárt jobb lesz. Kap egy fehér ágyat, egy fehér pirulát és belezuhanhat a fehér ködbe, ami gyógyít. Állt és nem mozdult.
 A nővér kutató szemekkel állt vele szemben. Ő sem mozdult. Egyetlen nagy szemrehányás volt a testtartása. Miért nem szedi már össze magát ez a lány?! Neki talán könnyebb az élete? Nincs már abban semmi öröm. Lehet, hogy soha nem is volt. Szürke, egyhangú élet ez. Álmok, vágyak, kísértések nélkül. Mégsem nyúlt semmi pótszerhez. Amikor nővér lett, arra esküdött, hogy segít a betegeken, elesetteken. De hát ezek maguknak csinálják a bajt…
– A Doktort szeretném – sóhajtotta a Lány.
– Én meg kedvesem, egy nyugodt napot. Úgyhogy ülj le és várj. Remélem nem lesz megint egy reszketős, öklendezős műsor, mint a múltkor!
A Lány nem érzékelte a maró gúnyt. Nem érezte a ridegséget sem. Lerogyott a legközelebbi székre. Ebben a pillanatban egy magas, barna, fehér köpenyes férfi fordult be a folyosóra. Rögtön meglátta a széken kuporgó kicsi, fáradt Lányt és a fölé magasodó Nővért. Hányszor látta már ezt? Eszébe jutott az első alkalom. A Lány nagy elszántsággal, magabiztosan jött. Még egy kis fölényes felhang is volt a szavaiban, amikor azt mondta, hogy lejön az anyagról. Kész, vége. Hitte is. Ez egy elvégzendő gyakorlat a visszaúton a „normális élethez.”  A Doktor tudta, hogy ez nem így lesz. Annyi ilyet látott már… S utána az első napok pokla. Amikor nyöszörögve, visítva fetrengenek. Először könyörögnek, aztán átkozódnak. Dörömböl a lelkük. Ki akarnak szabadulni a saját börtönükből. A test tiltakozik, követeli az anyagot.
S újra és újra ez történik. Mint egy lemez, ami megakad. Egy darabig szól a zene, aztán újra serceg a bakelit korong. És minden alakalommal látszik a sérülés. Mintha a lány lelkét egy láthatatlan sas madár tépné. Hiába virul ki, hízik, simulnak el a vonásai.
A doktor nagyot sóhajtott:
– Jó napot! Jöjjön a szobámba!– igyekezett szenvtelenül beszélni.
A Lány követte az ismerős folyosón. A doktor szobájában szét sem nézett. Ismerte már az összes szögletet, a bútorokat. Leült és várta a kérdéseket. Nem volt kedve válaszolni, hisz mindet kívülről tudta már. Azt gondolta a legegyszerűbb lenne egyszer kinyomtatni az egészet, mint egy szórólapot és a doki kezébe nyomni. Meg az összes többi kérdezősködőébe…
– Mi történt?
– Semmi.
– Ha semmi, akkor miért vagy itt?
Bevezető játék… Vagy inkább türelem játék.
– Nagyon rosszul vagyok. – bökte ki a Lány.
– Mit használtál?
A csönd olyan hosszúra nyúlt, mint azokban a vacak amerikai filmekben, ahol a főhős 3 percig gondolkodik, mielőtt kimondaná a lényeget.
A Lány arra gondolt: miért egyértelmű, hogy az anyag miatt van itt? A doki meg arra: vajon bevallja-e az összes stációt?
– Csak füvet – jött nagy sokára a felelet.
– Jobb lenne, ha most túlesnénk mindenen. Mondj el mindent.
–  Oké, oké – a Lány egy kicsit ingerülten válaszolt. Nagyon rosszul volt. Tudta, hogy a Doktor nem fog szemrehányást tenni. Épp ezért szégyellte magát. Ha most szúrhatna egyet! Mennyivel oldottabban tudna válaszolgatni. Jézusom! Már megint.
– Szúrtam heroint, meg tablettáztam is. Mikor mit sikerült szerezni. De elég! – úgy érezte az utolsó mondatot nagyon határozottan mondta. Pedig ha hallotta volna azt az erőtlen, kétségbeeséstől remegő hangot…
– A szüleid tudják, hogy bejöttél? Egyáltalán, velük laksz még?
– Néha hazamegyek – válaszolta a Lány és eszébe jutott az utolsó alkalom. Látta maga előtt édesanyja könnytől maszatos arcát, újra érezte édesapja tanácstalan dühét.
A Doktor fürkészőn nézett rá. Nem akarta már tudni, hogy amikor nem otthon, akkor melyik kapualjban aludt a Lány, melyik romos házba kucorodott le éjszakára. Hogy újra és újra miért?! Ezt majd a pszichiáter kolléga. Legszívesebben megölelte volna ezt a remegő kis madárkát, de nem tehette. Mert akkor ő is elpusztul.
– Most kapsz egy ágyat és a szokásos, gyógyszeres nyitó kezelést. Később még beszélünk és meg is vizsgállak. Próbálj meg pihenni.
Kiszólt az ajtón a nővérnek.
– Nővérke a 6-os kórterembe kísérje a beteget. És legyen szíves segítsen neki kicsomagolni.
A nővér elvette a Lány táskáját. Nagyon könnyű volt. A kétágyas kórteremben nem volt senki. Szótlanul mutatott az egyik ágyra, majd elment egy kórházi hálóingért.
Mire visszaért a Lány ruhástul, összegömbölyödve aludt. Átsuhant rajta a szánalom érzése, majd fogta a könnyű táskát és csöndesen elkezdte kipakolni. Cigi, öngyújtó. Papír fecnik, egy József Attila kötet. Gépiesen pakolt, amikor valami nagyon szokatlan akadt a kezébe. Egy fényképkeret. Újságból kitépett lapba csomagolva. Lefejtette és döbbenten látta a Lányt, körülbelül 15 évesen. Mosolygott a fényképezőgép lencséjébe. Haja borzos volt a széltől. Szeméből derű és gondtalanság áradt.  Sütött a nap, a háttérben valamilyen műemlék épület.
A nővér nézte ezt az ellesett pillanatot, hosszan. Majd tétován kirakta az éjjeli szekrényre a képet. A Lány képét. A bekeretezett vágyat, hogy még egyszer így tudjon kamerába nézni.
Majd lepillantott az ágyra. Tétován megsimogatta az alvót, majd hirtelen visszakapta a kezét.
Csöndben ment ki, hangtalanul csukta be az ajtót.