A teremben idegenül, hamisan csengett a zongora hangja, de senki nem figyelt fel rá. Egy kiszőkített, lenőtt hajú negyvenes nő, akinek méretes tomporán feszült a rózsaszín nadrág, a székeket rakta fel, szuszogva haladt egyik asztaltól a másikig. A nő arca pirosan fénylett, petyhüdt bőrén átütöttek a hajszálerek, amelyek vagy magas vérnyomásra, vagy alkoholbetegségre, esetleg mindkettőre utalhattak. Lehajolt, hogy az összesöpört szemetet és a csikkeket egy műanyag lapátra lódítsa a kezében tartott partfisfejjel.

Záróra

A szél sodorta a szemetet az utcán, a közvilágítás fényei halványsárga foltokat vetettek az olajosan fénylő aszfaltra. A város kihalt volt; percenként húzott el egy autó vagy bömbölő motorosok az úton. Az éjszakai járatok sziszegve, hörögve álltak be a megállóba, hogy a későn végzőkkel és a szórakozni induló, színes ruhájú tinédzserekkel megtömve induljanak el. A kirakatot egy ottfelejtett régi plakát, rajta egy évekkel ezelőtt divatos, de azóta már megszűnt sör fogyasztására biztató hirdetése, koszos papírfecnik, kifakult matricák és egy karácsonyi izzósor díszítette. Bent már csak páran maradtak.
A sarokban egy hajléktalan kinézetű figura ült, üvegesen csillogó, zavaros tekintettel a poharába bámult, munkásruhát, koszos, félretaposott csizmát és egy barna, áporodott szagot árasztó kabátot viselt. A pult mellett, a játékgépek előtt egy kortalannak tetsző alak félpercenként rácsapott a gép pirosan villogó gombjára, mire az pittyegő, berregő hangot hallatott. A pultban ment a tévé, de a hangját levették. A poharak mögött egy szigetelőszalaggal sokszorosan áttekert rádióból monoton zene szüremlett, ami olyan volt, mintha ugyanarra az ütemre valaki egy szintetizátoron hangszíneket, primitív dallamot próbálgatna. A zongorista hajlott háttal ült a valaha jobb időket látott hangszer előtt, és váratlanul leütött egy billentyűt. A teremben idegenül, hamisan csengett a zongora hangja, de senki nem figyelt fel rá. Egy kiszőkített, lenőtt hajú negyvenes nő, akinek méretes tomporán feszült a rózsaszín nadrág, a székeket rakta fel, szuszogva haladt egyik asztaltól a másikig. A nő arca pirosan fénylett, petyhüdt bőrén átütöttek a hajszálerek, amelyek vagy magas vérnyomásra, vagy alkoholbetegségre, esetleg mindkettőre utalhattak. Lehajolt, hogy az összesöpört szemetet és a csikkeket egy műanyag lapátra lódítsa a kezében tartott partfisfejjel.
– Záróra, uraim, mindenki húzzon haza – mondta szusszanva és körbejáratta vizenyős tekintetét a szánalmas vendégseregen.
Senki nem reagált. A zongorista lassan elvette a kezét a billentyűről, a bőrkabátos pedig ismét rácsapott a piros gombra.
– Mi az itt mindenki süket? Azt mondtam: ZÁRÓRA! Nincs több pia, húzás van kifelé.
A pultban, mintha csak erre várt volna, zörögni kezdett a kocsmáros, megnyitotta a vizet és alátartotta a söröspoharakat.
– Kérek még kétdecit – mondta a zongorista és ismét a billentyűk fölé emelte a kezét – Ennyi jár nekem, ha fizetni úgysem tudtok.
A nő sóhajtott, kivett egy gyűrött buszjegyet a lapátról. – Ma szar volt a forgalom – felelte.
– Géza, adj még egy fröccsöt – mondta a zongorista, és feltette a poharát a pianínóra. Ismét leütött egy billentyűt. – Mostanában valahogy mindig szar a forgalom.
– Talán mi tehetünk róla, hogy senkit nem érdekel a zenéd? Ha vidám dalokat játszanál, többen lennének, mi pedig tudnánk fizetni. Vagy esetleg kérd meg a késő éjjelig itt maradó kollégáidat – a nő körbemutatott a koszos helyiségben –, hogy igyanak egy kicsit többet.
– Márta, ne izélj már, szolgáld ki. Hamarabb végzünk – mondta a pultban a kopaszodó és hízásnak indult kocsmáros, majd kirakott a pultra a pohár fröccsöt.
A gép újra pittyent, a bőrkabátos férfi halkan káromkodott.
– Márta, nekem is kétdecit – mondta miközben rágyújtott egy cigarettára. A tekintetét egy pillanatra sem emelte el a szüntelenül pörgő barackokról, szilvákról.
– Bár ahogy nézem, nincs ezeknek egy fillérje se – mondta a nő megvetően és beleborította a szemetet egy álló hamutartóba. Újabb hang a zongorán, újabb pittyenés a gépen. A sarokban a hajléktalan csuklott egyet.
A nő, mintha csak magának mondaná, beszélni kezdett.
– Régen azért ez jobb hely volt. Sokan szerették. Egész éjjel szólt a zene, táncoltak, folyt a bor meg a pezsgő, igen, jól hallottátok, pezsgőt is árultunk. Születésnapokat tartottak nálunk, zártkörű rendezvényeket. Gazdag vendégeink voltak, nagy borravalót hagytak. Most már csak ezek a szakadtak járnak ide.
A nő leült, ledobta a szemeteslapátot, ami nagyot csattant a kövezeten. Az ölébe vette a bütykös lábát, hogy megmasszírozza.
A pultban leoltották a világítást. A rádió továbbra is szólt, a zongorán egyre sűrűbben követték egymást a hangok.
– Akkor kezdtél el te is itt játszani, miattad vettük ezt a zongorát. Még udvaroltál is nekem. Na persze, tíz évvel idősebben, harminc kiló súlyfelesleggel már más a helyzet. Géza is inkább a tévét nézi, mintsem velem foglalkozna. Hogy a rossebb esne bele a pofájába! Én meg csak bámulom a magazinokban a fiatal fiúk domborodó izmait. Régen jártam manikűröshöz, havonta fodrászhoz. Ma már csak a közértbe. Régen…jobb dalokat is játszottál.
A zongorista lehunyt szemmel, két kézzel játszott. A dallamot nem ismerte senki, de kellemes volt, lassú és szomorú.
– Elhagyott minket a szerencse – mondta a nő.
A gép újra pittyent, most éleset, és egy rövid, emelkedő berregést is hallatott, majd az alsó részében kialakított vájatba ömleni kezdett az aprópénz. A bőrkabátos felordított.
– Egyszer azt olvastam valahol – mondta a zongorista, oda sem figyelve a csörgő aprókra és arra, hogy a bőrkabátos ugrál örömében –, hogy az ember élete a halál felől érthető meg. Mindegy, hogy vesztes vagy, vagy győztes, az élet ugyanolyan gazdag mindenkinek. Csak észre kell venni benne a szépet. Az egzisztenciális nyomorúság mindenütt egyforma…Itt a világ végén, vagy Amerikában.
A nő végigsimított szalmasárga haján, kivet belőle egy műanyag csatot. – Régebben még tetszettem a vendégeknek, ajánlatokat kaptam. Én meg, nagy marha, egyet sem fogadtam el.
Az aprók még mindig csörögtek. A bőrkabátos újongva rohangált a kocsmában.
– Itt maradtam Gézával, ebben a mocsokban – a nő hangja keserűen csengett – Járt ide egy ügyvéd fiú, mindig makulátlan öltönyben. Azt hiszem, tetszettem neki, egyszer elvitt vacsorázni. Még nem tudtunk dönteni, kivesszük-e a kocsmát vagy sem...
A zongora ütemei lelassultak, az aprók egyre csendesebben csörögtek, a gép kezdett kiürülni. – Mióta meghalt a kislányom, már nem olvasok, mert nem hiszek a filozófiában  – mondta a zongorista bágyadtan – Nem hiszek én már semmiben, sem a buddhizmusban, sem Istenben.
A hajléktalan erre felnézett, csuklott egyet és egy húzásra kiitta a poharát. – Isten…le van ejtve – mondta és rekedten röhögött.
– Miről dumáltok Ti itt összevissza? – kérdezte a bőrkabátos. – Isten ügyvéd volt, vagy mi a frász?
Kirakott egy halom aprót a pultra.
– Gézukám, mindenkinek fizetek egy kört!
A kocsmáros előjött a sötét pult mögül.
– Már bezártunk, nincs több pia.
– Én is végeztem mára – mondta a zongorista. A zene hirtelen abbamaradt.
A bőrkabátos értetlenül nézett szét, megvonta a vállát, és elkezdte tömködni az aprót a zsebébe. A hajléktalan fel akart állni, de imbolyogni kezdett, nem tudott megkapaszkodni az asztalban és visszadőlt a székre, akár egy zsák rongy. A nő pedig elkiabálta magát a hirtelen beállt csöndbe:
–    ZÁRÓRA, SZARHÁZIAK, MINDENKI HÚZZON HAZA!