A teremben csend volt, pedig sokan voltak. Csak egy morajlást lehetett hallani, itt-ott felcsukló asszonyi sírást, ami olyan volt, mintha egy furcsa temetésen lennének, ahol nincs halott, nincs pap, nincs koporsó, nincs sírgödör, nincs kereszt, csak gyászolók vannak. Mindannyian magukat siratták, holott tudták, nincs értelme, minden el van döntve előre. Helyettük döntöttek, meg sem kérdezve őket, rájuk mérve a büntetést és a bűnöket.

A lista

A szoba levegője nyomasztóan sűrűnek és dohhal telítettnek tűnt; az ablakon bezuhogó vastag napfénynyalábokban évtizedes por kavargott, amely az utca porából, az öreg bútorokból és a padló réseiből, a léptek nyomán felkavargó nyirkos porból állt össze. Az öreg a konyha sarkában egy lócán ült, kezeit maga előtt összefonta. A kalapja a szemébe lógott, ahogy a fejét lehajtotta, akár az abrakoló lovak. Az asszony a konyha másik végében állt, súlyos szoknyái feltornyozódtak a tomporán, fekete kendőjére fénycsíkokat vetettek a tűzhelyen fellobbanó lángok. Lábasok ütődtek, zsír sercegett mozdulatai nyomán. Krumplipalacsintát készített, ezt ették, mióta megtudták, hogy el kell menniük. Már minden pénzzé tehető holmijukat eladták, jobb híján a gyomrukon spóroltak, ki tudhatja, meddig tart az út.
Az öreg ma bent járt a faluban, az ideiglenes községházba ment elolvasni a kifüggesztett listát. A düledező épület régebben színházterem volt, itt tartották az éves ünnepélyeket, a szüreti bált, a keresztelőket és az esküvőket, ahol gyerekkora óta számtalanszor megfordult. Néhány alkalommal vőfélyként szerepelt, amikor a családban lakodalmat ültek; fényesre suvickolt csizmában, fehér ingben, a tüzes pálinkától csillogó tekintettel mondta el a szövegét. Erre emlékezett, mikor újra és újra elolvasta a kifüggesztett határozatot. Az ajtó nyikorogva nyílt, majd becsapódott, mikor újabb emberek érkeztek. A teremben sokan voltak, a ruhákból áporodott szag párolgott. Akik megmaradtak a háborúban, a régi rongyaikat hordták. Az arcok sápadtak voltak, gondtól, éhezéstől, gyásztól és rettegéstől barázdáltak.
Tavasz volt; a langyos májusban jól esett a napfény, a végre kitisztuló égen a vonuló fehér felhők látványa.
Az emberek a határozatot olvasták, keresték rajta a nevüket. Ajkak mozogtak, akár egy zsolozsmát, őrölték a szavakat. Az öreg odaintett a szomszédnak, aki egyszer csak feltűnt a terem másik végében. Egy pillanatra összeakadt a tekintetük, de a szomszédéban idegenség, zavartság volt, nem a megszokott barátság, pedig évtizedek óta egymás mellett laktak. Vasárnap esténként és az ünnepnapokon literszámra fogyott a bor, amikor az öreg kertjében álló göcsörtös barackfa alatt összeültek. Az öreg tudta, hogy többé nem fognak politizálni, a pipadohánytól nagyokat sercintve az estébe hajló forró nyári délutánokon, mikor jól esik kinyújtóztatni a napközbeni munkától megfáradt tagjaikat. A szomszédnak eltűnt a háborúban a nagyobbik fia, az öregnek viszont sikerült az utolsó pillanatban a sorozástól megóvni a magáét. Részben hivatalosan, mert a fiúk beteg volt, részben egy kis közbenjárással, vitt két hízott libát és némi kézpénzt a sorozóorvosnak. De mindez nem számított már, az öreg úgy érezte, felesleges okoskodás: nem fogja visszahozni a szomszéd fiát, sem megmenteni nem fogja hadifogságtól. Megszokta már, hogy minden egyes nappal újabb és újabb nyomorúság szakad a nyakukba, tompává, érdektelenné tette őt mások sorsa iránt.
A szomszéd közelebb sodródott, közben mások is jöttek, az öreg mindenkinek biccentett, többekkel kezet fogott. A szemekben ugyanazt a suta félelmet látta tükröződni, mint amit a magáéban is érzett.
A teremben csend volt, pedig sokan voltak. Csak egy morajlást lehetett hallani, itt-ott felcsukló asszonyi sírást, ami olyan volt, mintha egy furcsa temetésen lennének, ahol nincs halott, nincs pap, nincs koporsó, nincs sírgödör, nincs kereszt, csak gyászolók vannak. Mindannyian magukat siratták, holott tudták, nincs értelme, minden el van döntve előre. Helyettük döntöttek, meg sem kérdezve őket, rájuk mérve a büntetést és a bűnöket. Amikor az öreg erre gondolt, álmatlan éjszakái egyikén a háza verandáján virrasztva, a távolból tompán visszhangzó ágyúdörrenéseket hozott a szél, megingott benne valami. A hite kezdett el sajogni, amiről eddig úgy tudta, biztos pont benne, de most, amikor elért a nevéhez a kifüggesztett listán, düh, harag, elkeseredés és visszafojtott fájdalom kavargott a bensőjében. A szomszéd neve is ott volt az övé mellett. Meg a sorozóorvosé is, akit nagy nehezen lefizetett, hogy a fiát ne vigyék el a frontra. De ott volt a listán a tanító, a lelkészük, a pék és a falu legtöbbje. Már ami még megmaradt belőlük, mert az utolsó utca végében terjeszkedő temetőben tucatjával domborodtak a friss sírok. Az egyszerű fakeresztek tucatjai már távolról feltűntek, ahogy az ember az úton kiért a faluból, és furcsa ritmust alkottak a kápolna keresztjével.
Az öreg emlékezett, hogy a lelkészük őt is megkérte, segítene-e a temető kerítését kiszedni, és pár méterrel arrébb újra leásni az agyagos földbe, hogy a rengeteg új sír elférjen.
Aztán az is eszébe jutott, hogy a családja sírjai mind itt vannak, itt nyugszik a dédapjától kezdve a másodunoka testvéréig mindenki. Akkor ezeket a sírokat többé senki nem fogja gondozni. Ahogy az övét sem, hiszen azt a feleségével itt váltották meg, még évekkel ezelőtt, amikor kitört a háború. Többé nem fog végigmenni az árnyat adó fákkal szegélyezett poros főutcán, lábánál Bolonddal, a kutyájával. Többé nem fog benyitni a kocsma alacsony épületébe sem, és többé nem kérik fel a rokonok, hogy legyen ő a vőfély az esküvőkön. A kocsma közvetlenül e mellett az épület mellett állt, ahová most mindenkinek el kellett jönnie, hogy leellenőrizze, amit eddig is sejtett, hogy a neve ott van a teremben kifüggesztett listán.
Az öreg megfordult, amikor valaki megfogta a karját.
A szomszéd volt az. Néztek egymásra, de nem szóltak semmit. Az öreg látta, hogy a szomszéd mondani akar valamit, és azért hallgat, hogy erőt gyűjtsön. Hogy megelőzze a szomszédot, megszólalt.
– A házat és a kertet, a földet itt kell hagyni – mondta alig hallhatóan. Ezt a lista alján lehetett olvasni, lakonikus tömörséggel foglalta össze a feladatokat és adott két mondatban új sorsot életeknek, embereknek, akik itt születtek és itt is nőttek fel, ebben a poros, határszéli faluban. Igaz, akkor a határ is egészen mást jelentett. Most pedig, hogy mindene elveszett, már teljesen mindegy volt, miről mit gondol. Majd azt is megtudja egy újabb listából.
– Mi nem megyünk – mondta a beálló hosszú csendben a szomszéd. Az öregben erre a mondatra megmozdult valami, és mintha reszketni kezdett volna a keze. Nézték egymást. A szomszéd tekintete egyre merevebb lett, ajkát összepréselte, a kezét mélyen a kabátja zsebébe süllyesztette. Az öreg nagy sokára biccentett, majd nyújtotta a kezét.
Ez volt az utolsó találkozásuk.
Ahogy kilépett az ajtón, megcsapta a szél, felvette a kalapját és mélyen a szemébe húzta. Még otthon se vette le, úgy ült a lócán, kalapban, szótlanul maga elé bámult.
Hajnalban, amikor elindultak a nyekergő, túlterhelt szekérrel, sötét volt a szomszédban. Köd volt. A tejfehér derengésből szellemalakként álltak ki a göcsörtös barackfa virágba borult ágai. Az öregen ott volt a kalapja, mélyen a szemébe húzva.