Belép a pap, arcán tanácstalanság. Átlátja rögtön mire megy ki a dolog, tudja már mi történt. A párttitkár azonmód neki is esik.
– Garantálom, ezért meglakol. Ez az alak – dobbant sáros csizmájával a földön fekvő Krisztusra– rátámadt a megyei első titkár elvtársra. Kis híján megölte.  
– Nem tehet róla. A villám ledöntötte a keresztet.
– Nem-e?  Ki engedte, hogy lemásszon onnan?  Maga engedte? Ki az oka?
A telefon élesen csörögni kezd, mind összerezzennek. A tanácselnök sápadtan nyúl a kagyló-ért, keze remeg. Hosszan hallgatja  mit mondanak, arca lassan élet kap.
– Igenis első titkár elvtárs. Mind örülünk, valósággal meg vagyunk nyugodva. Értettem.

Pléhkrisztus Pilátus előtt

– Vihar lesz Jancsi, indulj mer’ utolér! – kémleli a gazda az eget.
Az morog valamit a maga érthetetlen nyelvén, s a kapatosok imbolygó járásával nekivág a faluba vivő jó egyórás útnak. A másik hosszan néz utána, majd lemondón legyint. Mozdulatában van szánalom, segíteni akarás egyaránt. Bum-bum Jancsi az ágrólszakadt kis napszámos születésétől fogva néma. Csak brummog, de megteszi mindazt, amit mondanak neki. Megél a maga kenyerén meg a mások jóindulatán. Étel, ital fejében ha kell répát aprít, ganét talicskáz mint most is itt ezen a kültelki tanyán.
Jön is a zivatar vészesen, a másik falut tán már a jég veri. Itt a szele is, az útmenti jegenyék bőszen hajladoznak. Hirtelen leszáll az este, Jancsi menedék után néz. Ismerős vén cserfa terebélye alá húzódik, nincs is ott egyedül. Korhadó keresztről rozsdás pléhkrisztus néz le rá szomorúan, s ez bátorságot tölt belé. Oltalmat kérő imára kulcsolná a kezét, de egy erős széllökés majd hanyatt löki. Az Úr Jézus is a nagy szélben mintha megmozdulna odafönn, a lábát emelgeti. Vacogni kezd, de a megváltó most meg baljával int neki, mintha hívná: „Gyere Jancsi, Ne félj !”. Hirtelen támadt fényességben lesújt az ég haragja, s a villám telibe kapja cserfa főágát. Jancsit  a légnyomás árokba taszítja, nem látja hát, hogy Krisztust is a keresztről leszakította. Felugrik, s árkon-bokron át menekül, de jaj,  valami  vagy valaki a nyomába ered. A szörny egyre csak sarkában zörög, kalimpál, úgy kergeti. Jancsi végül megadja magát a tomboló viharnak, fáradságnak és a félelemnek,  lerogy, úgy  várja a végítéletet. A rémség a förgetegtől hajtva az útra veti ki magát egyenest a zúgva közeledő autó elé. Vészjósló robaj, s a letépett pléhkrisztus már az úton keresztben, a nagy fekete Volga meg az árokban elnyugodva fekszik.
*
Reggel nagy a futkosás a tanácsházán. Ott az elnök elvtárs, a párttitkár, tanácstitkár, de még a téeszelnök is. Juliska nem győzi főzni a feketét, a holtsápadt tanácselnök meg töltögetni a pálinkát. El is kél most a szíverősítő, a megyei elvtársaknak valamit mondani kell, ki tette, miért tette?
– Ki akarná más pártunk vezetőinek vesztét, mint az osztályellenség? – szögezi le rögtön a párttitkár. Régi káder, sokat látott öreg róka már.
– Kulákok már nincsenek!  Hetvenhármat írunk, nem ötvenhármat – szól közbe idegesen a téeszelnök.
– De reakciósok vannak – így a tanácstitkár.
 A párttitkár fejéhez kap.
– Úgy van elvtársam. A klerikális reakció. Hozassák be a papot! – kiált ki az ajtón.
A tanácselnök óvatosabb.
– Én azt mondom, a rendőrségre bízzuk. Ha bűntény, hát bűnös is lesz. Ha meg….   
– A megyei titkár elvtársat talán most műtik a kórházban. Itt nincs „ha meg”. Merénylet van csak, bűn  ami büntetést követel – vág szavába a másik.
– Lehet baleset is. Vihar volt az este.– próbálkozik tovább az elnök.
A párttitkár pulykavörös a méregtől, meg a pálinkától.
–Egyre megy. Ne akadékoskodj!
Beront a körzeti rendőr, megáll a pohár a kezükben.
– Itt a tettes. Meg a tanú.– Összegörbült rozsdás pléhdarabot dob a földre, rálép, durva csizmájával kiegyengeti. – Ezek a szegek durrantották ki a megyei titkár elvtárs autójának a kerekeit.
A holtra vált Bum-bum Jancsit meg odapenderíti a sarokba.    
– A Krisztusát! – kiált fel ámulva a  tanácselnök, s végre fölhajtja stampedlijét.
– Mondtam a szentségit! Nem hitted el. Ezek mindenre képesek, de most a nyakukra lépünk– fogadkozik a párttitkár.
A tanácstitkár megrökönyödve kérdi.
– Ez a félkegyelmű a tanú? Hiszen ez néma.  
– Mit számít az! Majd kiszedik belőle – förmed arra is a párttitkár.
Belép a pap, arcán tanácstalanság. Átlátja rögtön mire megy ki a dolog, tudja már mi történt. A párttitkár azonmód neki is esik.
– Garantálom, ezért meglakol. Ez az alak – dobbant sáros csizmájával a földön fekvő Krisztusra– rátámadt a megyei első titkár elvtársra. Kis híján megölte.  
– Nem tehet róla. A villám ledöntötte a keresztet.
– Nem-e?  Ki engedte, hogy lemásszon onnan?  Maga engedte? Ki az oka?
A telefon élesen csörögni kezd, mind összerezzennek. A tanácselnök sápadtan nyúl a kagyló-ért, keze remeg. Hosszan hallgatja  mit mondanak, arca lassan élet kap.
– Igenis első titkár elvtárs. Mind örülünk, valósággal meg vagyunk nyugodva. Értettem. – A többiek egyre kíváncsibbak, közel hajolva hallgatóznak. – Az estére ott lesz. De, de igenis. A mi hibánk volt, mi is hozzuk helyre.
Leteszi a telefont, kérdőn néznek rá. Elsőként tölt, majd rögvest föl is hajtja.
– A megyei titkár elvtárs jól van, kutya baja. Azt mondja lárifári, csak a barom sofőr tehet róla. Minket nem okol. Csak a csomagtartóban lévő fél disznót sajnálja. Nagyfaluban kapta, az odalett. Rádőlt a pálinka az összetört demizsonból. Mondtam az a mi dolgunk – kacag fel vígan, s a többiek is mind megkönnyebbülnek.
Még az atya is elrebeg magában egy rövid hálaimát. Aztán csöndesen megszólal.
– Hála istennek, hogy nem esett baja. Akkor mi mennénk is Jancsival.
– Na nem úgy van az! – csattan fel a párttitkár. – Ennyivel nem ússzák meg!
– Hagyd már – csitítja a tanácselnök.– Látod  nincs köze hozzá.
– De a krisztusát igenis tehet róla!  Az ártatlan sofőr lesz az oka?  Nem aki oda föltette „ezt”? – tapos rá megint  a korpuszra.– Aki imádja?  Nem az az oka?
A pap magában imádkozik, kéri mindenhatóját bocsásson meg a káromlónak.
Jancsi mindeddig nézett csak ijedten hol ide, hol oda. Ahogy a földön fekvő, megtiport megváltóra pillant, eddig ismeretlen valami önti el lelkét. Hirtelen olyat tesz, melyet életében még soha. Váratlanul megszólal, tisztán és érthetőn. Eleinte halkan beszél, majd egyre bátrabban.
– Én vagyok az oka. Engem hívott én meg elfutottam előle. Bánatában autó elé vetette magát. Engem kell elítélni, a bűnös én vagyok.
Rámerednek, mintha szellemet látnának. Soha meg nem szólalt még emberi hangon.
A pap keresztet vet, s halkan rebegi szinte csak magának.
– Feltámadt. Jancsiban támadt fel.
Őbelé is bátorság költözik. Felveszi a földről a pléhkrisztust, int Jancsinak, s szó nélkül fakép-nél hagyják az elképedt társaságot.
„Pilátus és a farizeusok” – morfondírozik már odakinn, majd kajánul megkérdi.
– Jancsi, hát nótázni tudsz-e?  Daloljál valamit az Úr Jézusnak!
Annak nem kell kétszer mondani. Mély torokhangon, de tisztán száll az ének utca-hosszat: „Örvendjetek angyalok!  Jézusunk föltámadott !...”
A falu népe kicsődül, az asszonyok keresztet vetnek a látványra. Elöl viszi a pap magasra tartva a girbe-gurba pléhkrisztust, mögötte teli torokból énekel a néma.
A nagypofájú farizeusok meg csak magukba roskadtan ülnek némán, elhagyatva…