Késő délutánra belázasodtam. Borzasztóan émelygek, ver a láz. Úgy izzadok, mintha hatvan fok lenne. Fejemre jéggel teli zacskót teszek, nyakamra pedig borogatást. De szörnyű… majd megsülök. Mint ha tengeri beteg lennék, hánykolódok, dobálom magamat, és menten kidobnám az ebédet, ide mellém, az ágy szélére. Legalább három lázcsillapító van bennem, de egy se használ. Összeszedtem valami vacak influenzát?

Harapós dög

Az éjszaka megharapott valami. A combomon. A pizsama nadrágom alatt. Két gombostű méretű pötty, amik másnapra ki is sebesedtek. Nem jó jel. Nem fáj, csak kicsit piros körülötte. Egy kissé zavar, hogy ott vannak. De mi az Isten bújt be a nadrágomba? Hogy férkőzhetett oda be? Ráadásul át kellett küzdenie magát a vastag takarón. A szentségit, hát nem megtette? Furdal a kíváncsiság kegyetlenül, hogy ki lehetett az. Az, aki beszökött a lila pizsim alá. Micsoda szemtelenség! Az a parázna dög, akinek semmi se szent, besomfordált az éjszaka combomhoz, és megbecstelenítette azt! Hogy ennek nincsenek erkölcsei? Akármi is legyen az… aki tette. A legrosszabb, hogy fogalmam sincs ki lehetett, de jó munkát végzett, az biztos, mert nyomot sem hagyott maga után, leszámítva a harapás nyomot. Ahogy bekúszott, úgy le is lépett, mint hajnalban Rómeó az erkélyen át. Fele ennyire sem tartom romantikusnak a helyzetet. Minden bizonnyal csak szívott valamicskét a véremből, hiszen akkor nem lennének nyomok, és nem aggódnak, hogy mi éktelenkedik rajtam. Tudom, mondták már, hogy szép, húsos combjaim vannak, na de hogy meg is kóstolják azt? Igaz, ehhez párosul némi gömbölyded fenék, mert nyáron a szúnyogok rendszerint szívják a fenekemet! Kizárólag, csak a fenekemből szipókáznak! Legtöbbször a bal feléből. Emlékszem különösen egy merénylőre, aki iszonyatosan bátor volt, mert miközben a buszmegállóban álltam, és várakoztam, berepült a szoknyám alá! Képes volt, ugyancsak a bal körtémhez elmanőverezni magát! És sértetlenül megúszta a bitang! Míg nekem, hagyott egy kellemes emléket… erre csak annyit mondtak nekem, valószínűleg édes a vér a fenekemnél… de térjünk vissza az eredeti problémámhoz! Valaki csúnyán megharapott… majd a combfix elrejti.
Csiklandozzák a lábamat, egészen pontosan a bokámat. Határozottan érzem. A jobb bokámnál finom, lágy csiklandozást érzek. Nem is értem, úgy vélem be van a lábam is takarva. Teljesen. Jobb lesz, ha ránézek… Te jó ég! Nem hiszek a szememnek! Az Isten verje meg! Hát lóg a levegőben a lábam, egy idegen nő kezében, és csókolja, jobban mondva, puszilgatja, szívja a bokámat! Rá van cuppanva, mintha holmi boros kóla lennék! Kipuszilja az összes vért a lábamból, és én nem csinálok semmit, csak nézem, és itt gondolkodok! Az a hosszú, sötéthajú, haloványképű némber, meg csócsál engem, mint bodri a csontot. Na ebből elég! Mintha kóboráram rázott volna meg, képen rúgtam a hölgyet, aki elpárolgott.
Felpattantam ülőhelyzetbe. Lihegek, nyöszörgök, és kémlelek a szobát, van e ott valaki. Leizzadtam. A tettes sehol, tehát csak álom volt. A kutyafáját… megijedtem, de nem hiszek a vámpírokban.
Mi sem jobb egy forró fürdőnél. A reggeli fények beszöknek a hátam mögött ablakból, és megvilágítják a kádat és a vizet. Mintha csak napfürdőt vennék. Pancsolok, élvezem a melegséget, ami körbevesz. Átkarolom felhúzott térdeimet, melyekre leteszem pihentetni a fejecskémet. Szemet szúr egy apróság a szemlélődés során. Két pici pötty a bokámon. Ahol álmodtam a támadást. Ugyanolyanak, mint a combomon. És ha már itt tartunk! Az első harapásnyomok körül kivörösödött bőröm. Mi a fene folyik itt? Az nem lehet, hogy az álom valóssággá váljon, ugye?
Késő délutánra belázasodtam. Borzasztóan émelygek, ver a láz. Úgy izzadok, mintha hatvan fok lenne. Fejemre jéggel teli zacskót teszek, nyakamra pedig borogatást. De szörnyű… majd megsülök. Mint ha tengeri beteg lennék, hánykolódok, dobálom magamat, és menten kidobnám az ebédet, ide mellém, az ágy szélére. Legalább három lázcsillapító van bennem, de egy se használ. Összeszedtem valami vacak influenzát?
Este az ágyban, beszélgetünk a férjemmel. Csak az olvasólámpa fénye az, mely megtöri az éj feketeségét. Nem véletlenül, férjem újságot olvas. A repülős magazint. Én letettem a könyvemet, hogy komolyan vegye, amit mondani szeretnék. El is meséltem neki az élményeimet, és benyomásaimat a történtek kapcsán.
– Jaj szívem, ne mondjál már ilyeneket! – nyomta meg erősen a „jaj” szót, a „szívem”-et,  szokatlanul hosszú ível mondta. Ez nála annyit tesz, fárasztom, és hülyeségeket fecsegek.
– Köszönöm, ezzel aztán sokkal előrébb lettem! Vegyél már komolyan kérlek! Nem azt mondom, hogy vámpír látogat meg éjszakánként… de van valami, az biztos! Nézd csak meg! – és újra megmutatta, sebeimet.
– Látom, látom, na! Az is lehet, hogy csak megcsípett egy pók, és allergiás vagy rá! De nincsenek is itt pókok… ebben a házban!  – mivel anyós szent és sérthetetlen a takarítás művészetében, ezért istenkáromlás minősül az, miszerint pókokat merünk feltételezni a házban.
– Igen, akár pók is lehet! Azt hiszed, ide nem jönnek be?! – mindjárt reálisabbnak tűnt a pókmarás.
– Ne butáskodj már! – egyre feszültebb lett, hogy zaklatom képzelgéseimmel. Bár épphogy egy pillanatra felsandított az újság fölött rám – Na, aludjunk inkább… – mosolyodott el, és úgy zárta le magában a dolgot, hogy „ez a kis édes, aranyos teremtés, már megint sokat fantáziál”.
Viszket a nyakam. Mászkálnak rajta? Rettenetes. Hangyajárás van a nyakamon? Már vagy ötszázadszorra csapok oda, és még mindig nem használ. Viszont érzem, hogy fáj, elvégre nem kenyerem az önkínzás. De még ahhoz is fáradt vagyok, hogy kinyissam a szemeimet… mostanában túl fáradtnak érzem magamat. De csak-csak résnyire húzom fel a rolót, és abban a percben ki is guvadt, majd kiesett félelmemben. Egy őrült, áttetsző pasas kandikált az arcomba, torz, sima arcú, kopasz tag, aki azt kiállította degenerált, hibbant módra a képembe szörnyű nagy vigyorral, hogy „Cajjjííí”. El is felejtettem lélegezni, és csak akkor folytattam, amikor eltűnt az a nem normális. Úgy döntöttem nem alszok, mert ez rémes volt, és nem kívánom magamnak még egyszer. Na ez most mi volt? Álom, képzelet, valóság? Jól rám ijesztett, az tuti. Ennek ellenére mégis elszenderedtem, amíg azon gondolkodtam, mint jelent a „Cajjjííí”.
Már legalább négy napja annak, hogy kifacsartan, erőtlenül, megtépázva ébredek. Viszont elmúltak az „éjszakai rosszullétek”. Mostanra fáradt, elernyedt, gyengeség lettem. Alig állok a lábamon. A színem sem az igazi. Arról nem beszélve, hogy nem csak a combomon, bokámon, de a nyakamon is lyukak virítanak. El se hiszem. Mit vagyok én? Szűrő? Tápforrás? Légy? Elemózsia? Igazán bánt ez a dolog, hogy úgy festek, mint egy összeaszalódott szilva, beesett, karikás ábrázattal. Voltak már szebb napjaim is. Persze a férjem is csak annyit tud mondani „De sápadt vagy édes!”. Hiába meséltem el neki a legutóbbi kellemetlen élményemet. Nem azt mondom, hogy nem érdekli, csak nehézére esik hinnie nekem. Talán én találom meg rossz időben a beszélgetési vágyammal… olyankor mindig olvas.   
Mi sem természetesebb, minthogy beköszöntött az éj. Az utolsó. Legalábbis számomra. Nem tudom mi történt, semmire sem emlékszem. Az biztos, hogy hajnalban a férjem észrevette, hogy nem vagyok egészen elő. Hogy is mehetne ki a fülemből:
– Az Isten b… meg… nem megmondtam, hogy allergiás vagy a tetű pókra? – háborodott fel.
Valóban, most, hogy belegondolok, három apró dologra emlékszem. Reggel, egy nagy, fekete, szőrős pók kuporgott a sarokban, azon az oldalon, ahol aludtam. A másik, mikor kiléptem a testemből, találkoztam azzal a fura fazonnal, aki a képembe ordított. Most már értem. Azt mondta: „Cajjjííí”, ami azt jelenti „Sanyi”. A férjem. Ő pedig, a férjem őrült nagyapja, aki az elmegyógyintézetben halt meg. Imádta az unokát. Engem utált. De, hogy ki a frász lehetett az a nő éjszaka… azt nem tudom. De én nem hiszek a vámpírokban!