– Majd én útját állom! – ajánlkozik a szeder, s tüskés kúszóágaival máris átfonja az erdei ösvényt, csakhogy, kár volt így igyekeznie, mert az érkező nem favágó, de még csak nem is szemetelő városi kiránduló, ugyan is a férfi, egy igazi Vándor, ki tavasztól, késő őszig az erdőben él, mászva meg magas hegyeket, járva be völgyeket untalan utakon, mert ő tudja, hogy igazán csak az lehet boldog, akit nem köt kordába a technika és a pénz világa.

Mesél az erdő

A tölgy, mind aki ezeréves álmából ébred, elgémberedve megnyújtóztatja az ágait, majd megrázva magát, lepergeti fenti gallyáról azt a makacs levélkét, aki hitte, ha nem esik le, akkor majd tavaszi ék is lehet.
Kis ostoba!– mosolyog a fa lepergetett tavalyi levelét látva, majd végleg feledve az elmúlt évet, átadja magát az újjáéledésnek. Szereti ezt az időszakot, amikor a levegő telis – tele van semmi máshoz nem hasonlítható ízekkel, szagokkal, miközben tavaszi hangok érkeznek a széllel.
Mert ő, a tölgy, valóban hallja, ahogy hóvirágok bújnak elő a tél hidegétől kérgessé vált földből, amint a kis facsemeték habzsolva isszák a friss vizet, ahogy a fű utat tör magának a mulandóságra ítélt avar alól, miközben a rügyek, szinte a semmiből teremve elő, szétpattannak.
És az erdő végleg feléled!
Az eredi patak vizén jég reped, mire máris fut tova, tán maga se tudva hova, de mit is számít most a cél, amikor a létezés a fontos!
A föld felsóhajt, s már mindenütt zöld fűhajat növeszt, még oda fent meg, az eddigi mély szürke eget a virradat mára már, égszínkékre festi, mire egy szellő gyerek rögtön ki is tereli bárányfelhőit az égi legelőkre.
Váratlan az erdő népe is megelevenedik! A téli álmot alvók felébrednek, az átteleltek fellélegeznek, az újonnan érkezők meg illendőn köszönnek. A harkály azonnal komoly munkába kezd, hiszen, mint a fák doktora, nem tétlenkedhet. Egy rigó fütyüli világgá, hogy a levegőszellőknek ideje fészket építenie! Válasz szavára egy pacsirta hangja. S mint jeladásra, odalent a fűben tücskök zendítenek rá, a nádasban meg békák kezdenek el koncertezni, hogy máris hangversenyteremmé válik a tölgy otthona. És ha már zene szól, hát akkor az, ne szóljon hiába, így a kikericsek táncot lejtenek, miközben a méhek dallamra dudorásznak.
Az első tavaszi eső meg kimossa, lemossa, átmossa a téli lucsoktól itt, ott még piszkos földet.
És mindeközben a tavasz úgy halad át a fák birodalmán, hogy lépte nyomán ezer virág nyílik, hisz a március kacarászva ültet ibolyákat a fák tövébe, aztán, apró gyöngyökként szórva szét a gyöngyvirágokat ékesíti fel a páfrányok világát, miközben nefelejcsek ezrei kiabálják felé türelmetlenkedve: Minket el ne felejts kiültetni!
Facsemeték nőnek, növekednek, és az Április mindegyikükre levélkét postáz, majd szeszélyes fruskaként, épp ő tépázza meg a friss lombokat. A gombák máris kalapjukat mutatva tisztelegnek előtte, csak őket ne bántsa! Bezzeg a gólyahírek, semmivel sem törődve kiáltják világgá a gólyák visszatértét. Csak a lapulevél lapul csendben az erdei ösvény mentén, de a lapulevelek már csak ily maguknak valón, csendes természetűek! A páfrány viszont, annál büszkébben húzza ki magát, elvégre ő mindenáron látni akarja, amint az ezernyi hazatérő fecske átcikázik felette!
Aztán, egy harmatban fürdő reggel a Május úgy dönt, hogy fehér sziromvirágokba öltözteti a vadgyümölcsök fáit, de, hogy a füvek népe se szomorkodjon, nárciszokat és liliomokat is kibújtat a földből.
S mindeközben a májusi eső aranyában a Nap fényesre fürdik, majd sugarait fésülgetve akaratlan is szivárványt varázsol az égre! Máris minden madár a színes fényhíd felé száll, tudva, hogy aki az alatt átrepül, annak teljesül egy kívánsága! 
Azt kívánom – mondja a hernyó –, hogy én is csodaszép legyek! – és bár ő a szivárvány el nem éri, de mert az erdő eleve a csodák birodalma, hát kívánsága csak beteljesül, ami végett, hajnalra már, mint tarka szárnyú pillangó repkedhet, az előbb még oly rút levélrágó.
És ezzel kezdetét is veszi az éves lepketánc! Fehér, tarka, kicsi és nagy pillék, lepkék, pillangók baletteznek szerteszét!
Ezt látva a varjú csak annyit mond: – Kár, hogy én mezőlakó vagyok! –, sóhajtozik, s igaza van, mert erdőlakónak lenni, maga a gyönyörűség, mire a tölgy moha szakált simogatva minderre helyeslőn rábólint.
 De jaj! Egy idegen tűnik fel, aki behatol a fák közé! Egy ember! S fák máris riadtan összesúgnak: – Vajon miét jött? Tán fát kivágni?
– Majd én útját állom! – ajánlkozik a szeder, s tüskés kúszóágaival máris átfonja az erdei ösvényt, csakhogy, kár volt így igyekeznie, mert az érkező nem favágó, de még csak nem is szemetelő városi kiránduló, ugyan is a férfi, egy igazi Vándor, ki tavasztól, késő őszig az erdőben él, mászva meg magas hegyeket, járva be völgyeket untalan utakon, mert ő tudja, hogy igazán csak az lehet boldog, akit nem köt kordába a technika és a pénz világa. Ebből is kisejlik, hogy a vándort inkább a kalandvágy, a látni akarás, a kíváncsisága élteti, ami viszont, nem véletlen, hiszen  igazából ő, egy festő, afféle „vándorlóecset”. Azon ritka kiválasztottak egyike, akinek birtokában az ecset varázslata. Így viszont a vándor az emlékeit, nem fényképezőgéppel, hanem vásznon örökíti meg a múló időnek.
S a vándor máris jó barátként üdvözölve a fákat, öleli át azok törzsét, így addva hálát amiért az erdő őt befogadta!
Sokan nem értik ezt! Vélik a vándor csak egy  nincstelennek, csakhogy ez tévedés, hisz igazából ő a világ leggazdagabb embere, mert bár nincs se háza, se pénze, se vagyona, de vándorként viszont övé a fű bársonya, az ég kékje egyaránt, miközben éjszakánként néki ragyok minden égimécses, s megkopott hátizsákjában meg az évtizedes vándorlások adta emlékek minden kincsnél értékesebbek!
S lám, gazdagságában még sem lesz öntelt, hisz étkét megossza a hangyákkal és madarakkal, majd megpihenve, épp a Tölgy alatt, kalapját szemére húzva elszundikál, mire a fák, összesúgnak fölötte, mi egy azzal, hogy vándorunknak egész nyárra ihletet adva, az ERDŐ MESÉL!