Elindultam. Természetesen utcai világítás nem volt. Elemlámpám sem. Csak botorkáltam az esőben, inkább cammogtam hazafelé. Nem felejtettem el, hogy jobb oldalt árok van, vigyázni kell. Jó nagyot léptem hát balra, és térdig elmerültem a sárba.

Mazsolák

Hatvanhét év! Vissza-vissza gondolok életemre, és elmosolyodok egy-egy vidám történeten, vagy elámulok mennyit változott a világ!
Még kezdő tanító voltam egy Isten háta mögötti kis faluban. 1960-at írtak akkor. Csak két településsel odébb sikerült szállást kapnom. Egy kolléganőm osztotta meg velem albérleti szobáját. Így naponta megtettem egészségügyi sétámat, vagy egy kis kerékpáros edzést, ha kaptam kölcsön biciklit.
Három pár cipőm volt mindössze. Két magas sarkú (ott használhatatlan) és egy papucs cipő, ami ma újra divat lett. Abba jártam tanítani még december 16-án is.
Ma  már furcsa, de 59 elsős és harmadikos kisdiákot oktattam egy nagyon hideg tanteremben. A fűtő is én voltam. A gyerekek a tanszereik mellé kukoricacsuhát hoztak fűteni.
No, ha délutános voltam, megálltam megpihenni a szomszéd falu iskolájában,  ahova a felső tagozatosok jártak.
Télen hamar beesteledik, ideje volt útra kelnem. A kollégák figyelmeztettek, tűrjem fel a nadrágom szárát, mert nagy a sár a Laposban. Vigyázzak, a másik oldalon árok van, bele ne csússzak.
Elindultam. Természetesen utcai világítás nem volt. Elemlámpám sem. Csak botorkáltam az esőben, inkább cammogtam hazafelé. Nem felejtettem el, hogy jobb oldalt árok van, vigyázni kell. Jó nagyot léptem hát balra, és térdig elmerültem a sárba. Óvatosan kihúztam a lábam. Nem volt rajta cipő! Jesszusom! Most mit csináljak? Feltűrtem a kabátom ujját és matattam a sárban, de a cipőm örökre eltűnt.