Betévedtem egy kellemes utcába, hol gazdag házak álltak, egy igazi színvonalas környék. Közeledve az egyik ház szemetes ládái felé, távolról egy emberi alakot véltem felfedezni. Ott hever a kukák között, s jól láthatóan patkányok rohangáltak körülötte. Megszaporáztam lépteimet, s odaérvén retteget képet láttam. A Kedves feküdt ott neki dőlve a szemeteseknek, s patkányok falatoztak teste különböző részeiből. Már megcsonkolták a karját, az oldalát, hasát, ahol találtak rajta húst, ugyanis úgy le volt fogyva, hogy egészen látszott a csontváza. Már csak a bőr és a húscafatok tartották össze.

Kapaszkodóm, a táska

Elképesztő mi mindent elárulhat egy táska vagy egy szép szatyor tartalma a tulajdonosáról és annak jelleméről. Akár női, akár férfi, a jelek, mind árulkodók, s ezzel a gazdájukat is bemártják. Egy ilyen táskán elsősorban mindig az tűnik fel kicsi-e vagy nagy, színes-e vagy egyszerű, talán az is, hogy mi az anyaga. Ezernyi táska van, mint ahogy milliónyi dolgot rejthet magában. Sminkkészlet, tampon, zsebkendő, toll, parfüm, kicsike notesz, s megannyi más. Ezek többnyire mindig az emberrel utaznak, hiszen használatosak. Talán ezek is szükségleteink közé tartoznak, de hát az egyén válogatja meg, hogy mi kell neki, s mi nem.
A minap éppen a városban utaztam, s leszálltam a buszról. Akkor megláttam két csinos hölgyet. Nagyon gyönyörűek voltak, előttem haladtak pár lépéssel, de mikor az átkelőnél pirost mutatott a lámpa, fel tudtam zárkózni. Pont a hátuk mögött álltam, s akarva-akaratlanul, de belepillantottam a szép barna hajú lány kis kézi szatyrába, ami elegáns, fekete borítású volt. Akadt benne egy kis mappa, sok-sok papír, pénztárca, egy könyvecske, és egy csomag fogyókúrás keksz, amit szerintem egy kecske sem enne meg. Vajon tényleg ezen él egész nap? Hiszen látszott rajta, hogy egyetemista, főként a jegyzetei árulták el, tehát azért sok időt tölthet bent. A táska, és a mappa színei, rózsaszín, piros, világoszöld és egyéb élénkszínek arra utaltak, hogy a táska tulajdonosa nagyon érzékeny, és melegszívű nő, bizonyára kedves. De mégis, mi sarkalhatja arra, hogy önmagát fenyítse? Magas, karcsú, lassan soványnak mondható. S ennek ellenére ilyen gyéren táplálkozik. Bevallom, elképzelésem sincs, mi járhat a fejében. Még jobban le akarna fogyni, vagy talán komolyabb betegsége van? Anorexia, bulémia? Lehet, hogy csak egyszerű gyomorpanasza van? Nem tudhatom. De vetett rám akkor egy futó pillantást, és azt hittem örömöm lesz, de nem, csak lenézett. Egyszerű, szegény, szürke polgár vagyok.
A lámpa zöldre váltott, s a Kedves, hosszú lábaival elillant barátnőjével. Engem pedig magamra hagyott talányaimmal együtt.
Ahogy lenni szokott, nem is találkoztunk többet. Az emberek az utcán legtöbbször először és utoljára találkoznak. Ritka az, mikor többször összefutnak, de megeshet, főleg azoknál, akik egy útvonalat járnak, vagy egy körzetben laknak. Amíg csak épphogy láttuk egymást, vagy amíg mellette ültünk a villamoson, csupán annyi időnk van arra, hogy szavak nélkül ismerjük meg a másikat. Így megy mindennap, mint egy örökké tartó körforgás. Egy nap esetleg újra láthatjuk majd az „ismerőst”.
Pár hét múlva találkoztam ugyanazzal a hölggyel, ezúttal a buszmegállóban hazafele menet. Mellette álltam meg, s közeli kép sem kellett arról, hogy észrevegyem, mennyire le van fogyva, milyen átváltozásokon ment keresztül. Egykori angyali arca beesett, szemeivel együtt, egészen kicsontosodott, haja megritkult, s olyan látvány volt, mint egy siralmas gebe. Úgy tűnik nem adta fel a küzdelmet a szépségér. Tényleg ára van, ő az élő példája ennek. Egykori bája kútba fulladt, s egy csúfság maradt helyette. De az a legszebb, hogy ő így is szépnek találta magát, igazából különösen gyönyörűnek. Rövid szoknya, mini top, kis topánka, s szélesen mosolygott a világra, főként a közelében elhaladó férfiakra, akik inkább próbálták elkerülni, és visszatartani rémült arcukat. Most is sikerült táskájába bepillantást nyernem, s nem csalódtam, a keksz ott volt nála. De ahogy jött a busz, úgy ment tovább.
Minden ilyen találkozás tartogat meglepetéseket, mint ahogy az is kár, hogy a Kedvessel való találkozás ilyen szomorú látványt biztosított számomra. Egyszer szép, egyszer ronda, s mostanra mély sajnálatot keltett zakatoló lelkemben. Ebből rendszert is lehetne csinálni, hiszen amikor az ember partnert keres, leginkább akkor fordul elő az ilyen gyászos, mindig változó helyzet. Találkozik a kiválasztottal párszor, s utána vagy összehozza őket a sors, vagy nem. Amit egyszer szépnek láttunk, megeshet, hogy a következő pillanatban elrondul. Mint mikor a virág virágzik, de ha jő a rossz idő, lehullnak szirmai és elrohad, eltűnik.
Vagy soha többé nem találkozunk, vagy megadatik egy utolsó nagy kirohanás.
Hajnali tájban indultam aznap el, mert korábban akartam beérni. A nap még fel sem kelt, csupán az éjjeli fények tündököltek. Az utcák kihaltak voltak, csak a lámpák fénye töltötte meg őket. Csend honolt, akár a pusztán, még csak árva madárszó sem hallatszott. Ennyire aludt volna még a világ? De már talpon voltam, és éppen az elhagyatott utcákat jártam. Ilyenkor szeretek kerülőt tenni, s magányomban csatangolni.
Betévedtem egy kellemes utcába, hol gazdag házak álltak, egy igazi színvonalas környék. Közeledve az egyik ház szemetes ládái felé, távolról egy emberi alakot véltem felfedezni. Ott hever a kukák között, s jól láthatóan patkányok rohangáltak körülötte. Megszaporáztam lépteimet, s odaérvén retteget képet láttam. A Kedves feküdt ott neki dőlve a szemeteseknek, s patkányok falatoztak teste különböző részeiből. Már megcsonkolták a karját, az oldalát, hasát, ahol találtak rajta húst, ugyanis úgy le volt fogyva, hogy egészen látszott a csontváza. Már csak a bőr és a húscafatok tartották össze. Haja és arca vérben ázott, de valószínűleg már a fájdalmat sem érezte.
– Segíts – nyögte halk hangon. Arca hófehér, s még jobban be volt esve. Haja szinte teljesen kihullott.
Megesett rajta a szívem, hogy jobban megnéztem. Lábai olyanok voltak a szoknya alatt, mint a pálcikák. Szívfacsaró látvány belegondolván milyen szép is volt a Kedvesem. Megértettem, ő mondott saját maga felett ítéletet. Míg én elmélkedtem, ő szenvedett. Jókedvűen lakomázták a patkányok puha húsát, s némelyiknek még a szájából is kilógott némi bőrdarab. A kép összetörte szívemet.
– Nem – feleltem végül mélységes nyugodtsággal és otthagytam.
Magára hagytam a Kedvest, hogy a halál martaléka legyen. Úgy hagytam ott, ahogy ő szokott annak idején. Sosem égtek lángok bennem iránta, csupán valami apró lángocska, mely várt az olajra. Bár nem öntött rá, felszítva a tüzet, én máig dédelgetem kicsit lángomat. Mert bár nem vallottam be még magamnak sem, de ő mégis csak az én Kedvesem volt.