Drága angyal... Esdve kérem most az eget, hogy ezt az álnok, hamis csodát, miben részeltetett, vegye vissza tőlem, hagyjon fölébrednem végre! Vagy ha valóság, amit annak hiszek, hát adjon bizonyságot! De holmi égő csipkebokorral engem ne bőszítsen, hús-vér valójában Önt küldje el nekem!

Káprázat

Ma este oly világ tárult fel előttem, melyről eddig álmodni sem mertem. Édes... Mit tett Ön velem?

Csak támolygok itt a hűvös esti utcán, részeg bűvöletében az Ön...

Drága Comtesse! Elemészt a szégyen, h Önt ily kínos helyzetbe hoztam ma éjjel. Úriemberhez nem méltó tolakodásomért magamtól halálos párbajban veszek elégtételt, amint megvirrad. Kérem Önt, h szívemnél átszúrt véres ingemet látva bocsásson majd meg az Ön igézetének áldozatul esett gyarlóbbik énemnek! Híve, X lovag.

...míg a hűvös utcákat róva ily bódulatban hajlékomig baktatok, hullámzó kedéllyel... Tán haza se találok többé, mint egy lepke, kit a telihold messzi, hideg fénye helyett egy lányszoba titkos éji derengése felé csal a végzet, egyetlen piciny lobbanás mindent elemésztő, ártatlan gyertyatüzébe.

Kérem, bocsássa meg mohóságomat, mellyel az Ön finom... mellyel... és... és gyönyörű két szilva-szemének ártatlan, végtelen kékje, mint két tiszta vizű kút, égi tengerek... azúr... vizével... Hát jó, legyen szilva... Szilvamag?

Káprázat... Kardomhoz csapok riadtan, vajon ez itt a való lét volna még, vagy immár a mennybe kerültem, míg elröpült az idő, az élet, a pillanattal, mit, Drága Hercegnőm, Önnel eltölthettem?

Ez most: jégzajlás, recsegés-ropogás, öles hullámok árja, ahogy hatalmas táblákban hasad le szívemről az olvadó-repedő páncél, amit az Ön nélkül töltött halott évek millió tele reá fagyasztott. És mindezen viharos dúlás közepén, egy árva lélekvesztő törött árbocrúdját ölelve hánykolódik az utolsó túlélő: a remény, hogy lehet-e tovább? Tudom, e buta kép kissé zavaros, de ami szívemben ily erővel zajlik épp, józanságomat elhomályosítja.

Drága, azt mondta, adjam jelét, ha látni kívánom újra. Oly rég találkoztunk, hosszú, sivár percek egész sora telt már el azóta, de ily késői órán Önt, drága Comtesse, zavarni én már nem merem...

Kardom, mellyel oly vidáman tréfált (hüvelyéből kirántva mutatta, jobbján egy hölgynek a férfi miért ne haladjon séta közben: hisz a csapásra lendülő fegyver a szoknyaszélben elakad, csúful felhasítva azt), jó kardom, egyetlen hű társam e fojtó magányban vigasztalan zörög most oldalamon minden bánatos lépésnél, mellyel Öntől egyre távolodom.

Gondolok Önre, és ha üzenetem Önt eléri, tudja meg, jobbomon egy meleg ölelésnyi helyet Önnek, drága Princesse, végig megtartok, hazáig támolygva, csodás közös esténk bűvöletétől részegen.

Édes Tündér! Látja, megbolondít... Suta rímeket faragok, amint rab vési börtöne falára napjait. Nevessen ki érte, csak halljam csengő kacagását, lássam csillogó szemét! Hisz az Ön mosolya, kedves, nem e világból való, s az Ön finom nyaka... nincs ahhoz fogható forma, s a két zafír szem, kristálytiszta tó, melynek hűs vizében rút lelkem is tisztára mosható.

Bocsásson meg, drága, látja, oldalamon nehéz fegyvert hordok, de Ön gyerekké tesz, nekem most csak csörgő játékszer való!

Drága angyal... Esdve kérem most az eget, hogy ezt az álnok, hamis csodát, miben részeltetett, vegye vissza tőlem, hagyjon fölébrednem végre! Vagy ha valóság, amit annak hiszek, hát adjon bizonyságot! De holmi égő csipkebokorral engem ne bőszítsen, hús-vér valójában Önt küldje el nekem!

Drága Hercegnőm, Kiránynőm, Istennőm! Eltelt egy újabb perc, ólomlábakon jár az idő, de én várok és tűrök, és szenvedek, és szívem verésével mérem az időt, számolom Önnel, Ön nélkül, Önnek, a rozsdásan csikorgó percmilliókat. Mikor láthatom?

Nem telt még el 24 óra, de én e röpke örökkévalóságnak minden pillanatát az ön emlékével töltöm. Nincs múlt, se jelen, se jövő, ön nélkül nekem. Nincs álom és ébrenlét közt se különbség, vagy ha van, azt én ugyan észre nem veszem. Az én világom, nappalom, éjszakám, a kezdet, és a végzet, minden, minden csak te vagy, kis húgom, nekem!

Hát, valamit azért írhatnál vissza, hallod! Ennyi dupla meg tripla SMS... 2 órát fagyoskodtam veled a tetőn, repülőket meg minden vackot nézve. És fizettem a sörödet! ;)

Tudom, hogy ez milyen gyerekes és idétlen dolog, de nem érdekel, szóval én szó szerint megjegyeztem mindent, amit tegnap este mondtál. És tudom, mikor min nevettél, mire legyintettél, mennyire voltál őszinte, és mennyire csak udvarias néha.

A megállóban hazafelé azon merengtem, hogy ha ez egy kitalált történet volna, akkor vajon mi lenne a folytatás?

Mert lenne még tovább is, nem is sejtenéd!...

De a sors, látod... A mesterséges hullócsillagok, emlékszel? Neked a repülők, nekem űrhajó, műholdak, egy-egy mosolygós, integető űrhajós...

Miért nem írsz? A számod stimmel.

Én ennél mélyebbre ebben a mákonyos lében, a széthulló világ olvadt levében, nem merülhetek. Lassan én megfúlok, nekem úgy kellesz, mint a levegő, úgy kell a csókod, mint a kimentett fuldoklónak, hogy újraélessz vele! Az életem ennyi, két levegő-csókod közt nem vagyok.

Emlékszel, mikor jött szembe az a patkány a járdaszegélynél? Rájöttem, mi volt a furcsa. Nem az, hogy nem félt, hanem, hogy úgy nézett fel ránk, futólag, mint két régi ismerősre! A dolgok körbeérnek végül, minden mindennel összefügg. Tél után nyár, aztán újra... Minden meg van írva, és egy csatornapatkány barna gombszeméből is kiolvasható!

Ilyen még sosem volt velem, azt tudod, ugye? Ahogy már körvonalaztam... Te voltál az első, és te leszel most már az utolsó is, édes mindenem, végzetem!

Képzeld, kiderítettem, hol laksz. Persze, nem túl meglepő, tényleg ott, ahol mondtad... Csak biztosra akartam menni. És... Valamit még akartam...

Ja, igen, az álmod, a fokhagymaföldön, ahol a saját sírodat ásod, aztán belezuhansz holtan, ahogy elérnek a golyók... Kik lőttek rád, kiderült?

Ezt az SMS-t még elküldöm, bár már úgyse láthatod, de... A teljesség, tudod. Egy buta kép megint, mindig ezt látom azóta: a rövid sarki nyárnak vége, a kis lélekvesztő roncsaiból néhány deszka közt a friss jég alatt két tágra nyílt, gyönyörű szilva-szemed, és a fagyott kék óceán tiszta, végtelen csendje. Szikrázó napsütés, egy utolsó éhes sirály. Hosszú telek jönnek.