1843 októberében Petőfi Sándor Mezőberénybe látogatott unokatestvéréhez és jó barátjához, Orlai Petrics Somához, éppen szüret volt és a helyi Polgári Körben szüreti mulatságot tartottak.

Petőfi Somával együtt fellépett a helyi Polgári Körben. A peleskei nótárius-t játszották amely darab népszerű volt a helyiek körében is.

Örkény István napok óta kereste a tökéletes mondatot. Hiába. Idegesen ugrott fel az írógép mellől.

– Gond van, Pista? – kérdezte a felesége.

– Nem megy – legyintett az író. – Milyen lehet egy vonat?

A kisfiuk a szőnyegen játszott. Egy kisautót tolt a szék lábához.

– Brrr… Ez a busz – mondta.

Korábban végzett Bécsben, úgy döntött, hogy nem lófrál feleslegesen a kapuciner szagú városban. A vonat étkező kocsijában ivott két korsó sört, taxiba szállt, otthon a kárászi plébános levelét vágta fel először a gyerekkori bicskájával.

Biztos volt benne, hogy ha megszervezi ezt a farsangi bált, akkor talán megszeretni nem fogják, de nem utálják majd annyira a falusiak. Nem csodálkozott rajta, hogy idegenkednek tőle, hiszen mindenbe belepofázott. Amikor végre összeszedtek egy kis pénzt a ház reparálásához, akkor jött a mindentudó és meg akarta mondani, hogy milyen cseréppel fedjenek, mivel színezzenek. Nehezen tűrték.

A levélben az állt, hogy mély tisztelettel meghívják a fagázzal működő transzmissziós tengely által üzemeltetett több funkciós kisüzem megnyitójára. A Kühnel nevű tulajdonossal már Debrecenben találkozott egyszer, akkor is madárvédelmi berendezések gyártása kapcsán kerültek kapcsolatba. Most csak azért mondott igent a meghívásra, mert őfelsége, a svéd király stockholmi parkja számára készített odúkról, etetőkről is kérték a nagybecsű véleményét.

Egyszer a két Péter, a négyből vagy ötből, találkozott a Balaton parton. A doktorabbik Péter alias BíPí meghívta a (szabad)úszóbbik Pétert egy tálca kis fröccsre, aztán fordult a gesztus.

Mikszáth felült a Bzmotra, hogy kikanyarogjon végre Nógrád dombjai közül, de a masina minden megállónál elárasztotta olajfüsttel a kocsik belterét. Míg kiszellőztettek, az utasok leszálltak a peronra levegőhöz jutni.

Mikszáthot rögtön felismerte egy fiatal betűvetőkből álló társaság. Körbe is dongták őkorpulenciáját. Mindenik elő akart rukkolni valami okossággal, valami kéréssel.

Kemény István elhatározta, hogy verses regényének Lovag Dulcinea lesz a hősnője, de előtte még elzarándokol Alcala de Henaresbe és Madridba. Felöltötte páncélzatát, bevette szédülés és hányás elleni gyógyszereit, és a Liszt Ferencen felszállt a repülőre.

Azt mondják, abban a Duna-parti városban valamikor több lovat számláltak, mint embert. Ott éltek ugyanis a szekeresgazdák, akik hátasaikkal a bandérium ünnepi menetében díszelegtek, igásaikat az eke elé, vagy gyorsan járó szekereikbe fogták.

Kik azok a szekeresgazdák? Gabonával megrakott hajókat vontattak lovaikkal, ahogyan Tímár Mihály Szent Borbáláját a Vaskapun át. Tudta ezt Jókai Mór, hiszen ott született Komáromban.

Egy fiatal író panaszkodott:

– Minden írásom unalmasnak tűnik…

Kosztolányi ránézett, majd így szólt:

– Akkor próbálja meg úgy írni, hogy közben senki se olvassa el!

1.

Egy irodalmi esten megkérdezték:

– Nem fél attól, hogy egyszer nem értik meg?

Ady vállat vont:

– Attól félek inkább…

1.

Egy újságíró megkérdezte:

– Mit szól ahhoz, hogy egyre többen írnak manapság?

Karinthy sóhajtott:

– Nem az a baj, hogy írnak…

Miklóssi István (1943–2011), kanadai Nyugati Magyarság főszerkesztője 1992-es hazatelepülése után gyorsan összebarátkozott a honi szellemi éplet kiválóságaival, valóságos tábort gyűjtött maga köré. Közéjük tartozott Döbrentei Kornél is, aki még városszerte jólismert törzskocsmájába, Emma néni nevezetes Török utcai Pincekocsmájába is meginvitálta, ahol a tulajdonos asszony híres bográcsgulyásával látta vendégül a főszerkesztőt.

A délszláv háború idején valahol a Délvidéken a lépten-nyomon szaglászó szerb rendőrök lefülelték az egyik ott forgató magyarországi tévéstáb tagjait, amint éppen egy régi kőhidat igyekeztek megörökíteni. Kész volt a vád: hadi időkben a híd objektum, megfigyelése legalábbis erősen  kémgyanús tevékenység. Az előállítást követően a helyi „felvezető erők” közé sorolt híres bánsági költő-helytörténészt, Cs. Simnon István (1942-2007) elkülönítve vallatták, a szomszédos helyiségben lévő anyaországiak csak az éktelen ordításra-szitkozódásra figyeltek föl.

Tari Pista, a neves délvidéki költő a fővárosba látogatván, rendszeresen régi jó barátjánál szállt meg, idővel szinte családtagnak számított. Egyik vizitje alkalmával a szomszédasszony is átlátogatott, akire láthatóan nagy hatással volt a jeles poéta föllépése, de úgy tűnt, Tari sem maradt éppen közömbös a jelenség iránt. Idővel a háziak elfáradván, nyugovóra tértek, magukra hagyva őket a nappaliban. A költő önfeledten és mind nekiszabadultabban csevegett tovább. Egyszer csak a szomszédasszony megszólalt: – Te Pista! Te le akarsz feküdni velem! – Én?!

A gimnázium első évében történt, mindenki nagyon várta már a közös kenutúrát a szerzetesekkel. Vajon miféle aszkéta szokások szerint élnek ezek az emberek? Esznek? Fáznak? Átússzák a Tiszát hosszába? Tokajból indultunk. A nagy lendület ellenére azonban néhány óra múltán lesöpört minket a fáradtság. Így flagelláció ide vagy oda, válogatás nélkül, az első adódó sík területen tábort vertünk.

A műtét után pár napig a kórházban kellett maradnom, de nem bántam. A sebészeti büfében rántotthúsos szendvicset vettem:

– Hmm. Milyen hús lehet ez?

– Tata-tarja! Bökte oda unottan a beszédhibás eladó.

Aki keres az talál. Nem feltétlenül azt, amit keres, de nem baj, sőt!

A napokban tűvé tettem könyvespolcaimat egy 90-es évekbeli szegedi, gyermekeknek szóló, Eszterlánc című kiadvány felkutatásáért. E füzetnyi méretű periodika nem volt feltűnő, be is csúszhatott két vaskosabb szomszédja közé. Végre megpillantottam! Kihúztam a könyvecskét, de mégsem az volt, amit kerestem.

Két költő zsúfolódott be a galambszürke Opelbe. Valószínűleg minden második ember felismerné Simon Marcit, és minden harmadik Závada Pétert. Tűz a nap, mindketten átkozzák, amiért elindultak a felolvasóestre.

– Rühellem ezeket a forró nyarakat. Köszi, klímaváltozás! – mondja Marci, és bosszúsan letörli az izzadságcseppeket a homlokáról.

1937. április 11-én József Attila beült a Japán kávéházba. Rendelt egy feketekávét, és elkezdte papírra vetni a „Születésnapomra” című versét. Alig kortyolt bele a kávéba, egy fura úr jelent meg a kávéházban. József Attila rögtön felismerte volt egyetemi tanárát, Horger Antalt, aki szintén felismerte volt diákját, és gondolkodás nélkül odalépett a költő asztalához.