Kérdés

Korábban végzett Bécsben, úgy döntött, hogy nem lófrál feleslegesen a kapuciner szagú városban. A vonat étkező kocsijában ivott két korsó sört, taxiba szállt, otthon a kárászi plébános levelét vágta fel először a gyerekkori bicskájával.

   Elkészült a kaszinó is a faluban, a nyaralók most már kártyázhatnak, az asszonyok mutogathatják egymásnak a gobelineket. A pap invitálta, hogy vessen néhány avatott pillantást a világ egyetlen előkelő falusi klubjára. Alig titkolt szándéka az volt, hogy a vizitet követően írjon róla a lapjában, elősegítve a vendégek számának örvendetes emelkedését.

   Amikor a strandról írt, ami a patak jéghideg vízét gyűjtötte össze és ebből következően ottjártakor csupa kékszájú fürdőző hevert a nyugágyakon, olyan érdeklődés támadt, hogy újabb családokat kellett rábeszélni a vendégek fogadására.

   Megnézte a naptárát, éppen akadt három szabad napja, ebből kettőt rászánhat arra a fényes kaszinóra. Reggel sürgönyözött a papnak, hogy a malomban aludna. Kilenckor Dombóváron szállt át a Bátaszékire. A kárászi állomáson két hintó várta a vendégeket, nem fért fel egyikre sem.

    Az állomási kocsmában fröccsöt ivott, itt csak búcsú napján mérnek sört, amiről az a véleményük, hogy csak az issza, aki lusta vizet húzni. Gyaloglás közben, mi az a másfél kilométer, fel-fel csillant előtte a tepsiben sorakozó félbevágott, húsos zöldpaprikák képe, szalonna darabokkal a közepükön, amit remélhetőleg vacsorázni fog.

   Az út mellett legelésző marhákat viseltes kalapú ember vigyázta somfabottal, aki illendően köszöntötte és furcsának találta, hogy úrféle gyalog igyekszik a faluba. Török Sándor szerényen válaszolta, hogy nem úr ő, csak író. Kis csend lett, aztán a pásztor afelől tudakolózott, hogy előtte mi volt. Az „úrféle” visszakérdezett, hogy az állatok kíváncsi terelgetője vajon mi volt ennek előtte.

  Emberünk levette a valószínűleg vízhatlan kalapot, a haj színe erősen az érett paradicsomra hajazott, aztán válaszolt.

    „Vöröskatona!”