Kemény István Madridban

Kemény István elhatározta, hogy verses regényének Lovag Dulcinea lesz a hősnője, de előtte még elzarándokol Alcala de Henaresbe és Madridba. Felöltötte páncélzatát, bevette szédülés és hányás elleni gyógyszereit, és a Liszt Ferencen felszállt a repülőre.

Madridban azonnal a Plasa de Epañara ment, hogy megnézze Miguel de Cervantes emlékművét. Sokáig gyönyörködött Don Quijote elszánt arcában, és Sancho Panza szamarában. Aldonza Lorenzo és Dulcinea del Tobozo merev kőalakja azonban elkeserítette. Hogy fog ezekből hús-vér alakot faragni?

Elfáradt, leült egy padra, és mondatokat ismételt.

Nem Don Quijote tévedett.

Nem.  Don Quijote tévedett.

Nem. Tévedett Don Quijote.

El kell hallgattatnom ezt a számítógépet magamban, gondolta.

Bement az első tabernába, amit meglátott. Elkeseredésében inni kezdett. Összekeveredett a Sángria, a Rebujito és a Cava a gyomrában. A csinos pincérnőket Aldonza Lorenzonak szólította, akik tálcán kínálták a színes hurkapálcákra tűzött tapasokat.

Muchas gracias, mondogatta, miközben a kékre, zöldre csíkozott pálcikákat nézegette. Elérzékenyült attól a vendégszeretettől, amiről eddig azt gondolta, hogy csak a magyarokra jellemző. Közeledett a záróra. Az egyik Aldonza odalépett hozzá, elkezdte csoportosítani a pálcikákat nagyságuk, színük szerint. A költő nem tudta, mire vélje a dolgot. Talán valamiféle játék ez?

Aldonza szép számlát kerekített a pálcikák mintájából és darabszámából.

Aha, végre felfogta a sápadt lovag a játék értelmét, és fizetett.