Bzmot mese

Mikszáth felült a Bzmotra, hogy kikanyarogjon végre Nógrád dombjai közül, de a masina minden megállónál elárasztotta olajfüsttel a kocsik belterét. Míg kiszellőztettek, az utasok leszálltak a peronra levegőhöz jutni.

Mikszáthot rögtön felismerte egy fiatal betűvetőkből álló társaság. Körbe is dongták őkorpulenciáját. Mindenik elő akart rukkolni valami okossággal, valami kéréssel.

A hangos bemutatkozások után mindhármuk nevét elraktározták a csöndhöz szokott nógrádi dombok. Egyikőjük, ha nem az egyetlen, Lacika volt, aki ugyan testképzőkörbe jár, de hibátlanul bebiflázta Mikszáth életrajzát. Lacika fennhangon megjegyzi, hogy ő most tanulmányt ír Kálmán báról a gyengeségéről leghíresebb irodalmi lapba. Közben körbefordult vagy háromszor a peronon, mindenki lássa, ki ő.

Ildike két dolgot akart. Egy szelfit a Kálmán bácsival, amit kirakhat a közösségi oldalára, hogy lássák, akiknek látnia kell, ezt gyorsan el is kattintotta, de az alkonyfényben nem nagyon lehet majd kivenni a képen azt az alakot, aki nem ő, micsoda pech!; és egy interjú időpontot.

Janika, arrogánsabb volt. Megszólta Mikszáth anekdotázását, a céltalan történetről történetre röpködést: - Olyan maga, mint egy kövér dongó. Arcátlankodhatott, hiszen Kálmán bácsi már rég meghalt. (A maiakon nem merte volna a nyelvét köszörülni!)

- Hát nekem legalább eszembe jut még néhány történet, ellenben Neked, édes öcsém, meg semmi, mégis tálcán mutogatnak, mint egy korsó, kilöttyent, langyos seritalt. Ti mindhárman egy anekdota vagytok, mit anekdota, vicc, tinta se kell hozzátok! - fütyülte a Bzmot veszettül a következő kanyarban.