Marciékra várva

Két költő zsúfolódott be a galambszürke Opelbe. Valószínűleg minden második ember felismerné Simon Marcit, és minden harmadik Závada Pétert. Tűz a nap, mindketten átkozzák, amiért elindultak a felolvasóestre.

– Rühellem ezeket a forró nyarakat. Köszi, klímaváltozás! – mondja Marci, és bosszúsan letörli az izzadságcseppeket a homlokáról.

– Ugyan, örüljünk, hogy egyáltalán elhívnak minket! – vetette fel Péter, aki maga is küzdött a 37 fokos nyári meleggel. Kalapjával legyezte magát, és kicsit Marcit is.

– Igazad van, nem tom’, minek krankelem itt magam… – enyhül meg Marci, és a hangulatában beálló változás annak is köszönhető, hogy végre megérkeztek a helyszínre. A művelődési ház feliratából hiányzik az ű betű. Marci kiegyenesedik, megnyomkodja sajgó derekát. Péter homlokráncolva görgeti a telefonját. Marci lenyomja az ajtókilincset, de nem történik semmi. Az ajtó zárva, odabentről nem szűrődik ki fény, és az üveghez közelebb hajolva nem lát Marci egy teremtett lelket sem. Péterre néz, aki bocsánatkérőn néz vissza rá.

– Marci, basszus, elnéztem. Ez nem is élő esemény, hanem online.