nem mostam hajat és nem sminkeltem pedig tudtam hogy történni fog valami írta is  a horoszkóp reggel meg visszamentem a lakásba az esernyőért biztos itt lesz egy csomó tévés és a lányok meg fognak pukkadni sírni is fogok tudni szépen elfolyna a festék tudtam-tudtam Mór

Tudod mi volt számomra a meglepő? A madarak vidám csicsergése! Télen nem igazán hallasz vidám madárdalt, a varjú károgásán kívül. Bár még nem rügyeznek a fák, a rajtuk tanyázó madarak trilláját élvezet hallgatni! Ők is tudják, érzik, hamarosan több élelem jut nekik. És itt lesz a fiókák kiköltésének az ideje is. Kezdődik a tavaszi zsongás!

A csuklójára hullt az első csepp vér. Szinte forrónak érezte. Aztán lassan, nagyon lassan hanyatlani kezdett. Nyitva volt a szeme, ahogy feküdt a sárga homokon. És egyszer csak nem volt már ott.

– Hirtelen, milyen sürgős lett, máskor úgy kell könyörögni, hogy elinduljunk! – kiabált a fia után, de az nem valószínű, hogy hallotta. Kinyitotta az ablakot és kihajolt. Jó idő volt, még nem lehetett érezni, hogy közeledik a tél. Az ablak egy szűk utcára nézett, nem volt csodálatos kilátás, a kisfiú mégis annak érezte.

Már az első pár mozdulattól megizzadt, pedig a bisztró legszellősebb helyén dolgozott. Az az egy méterszer egy méteres ablak ugyanis, amin beadták a pincérek a koszos edényeket, enyhe huzatot biztosított számára. De a legfontosabb nem is a levegő volt, hanem a látvány: picinyke szelete a nyüzsgő bisztrónak. A szerencse kérdése, hogy mit lát, egy dagadt, böfögő munkást, valami beképzelt ügyvédtanoncot, egy hírességet, vagy a lányt.

Szoborként állok – immár a jó – megállóban, és magamban már századszor játszom el a mozdulatot, ahogy fellépek a villamos első lépcsőjére. Már két szerelvény húzott el mellettem, de nem bírtam megtenni. Az egyikből kiáramló emberfolyam csaknem elsodort, míg a másikban utazók között döbbenten fedeztem fel egy-egy délelőtti színjátékom mellékszereplőit.

Jucika októberben már erősen szégyellte magát. „A pittyegés a pénztárosnők munkaköri leírásának nélkülözhetetlen része” – bizonytalankodott. Már a felmondás rémképe is felderengett előtte. Lelketlen főnöke közli majd vele, hogy kirúgja, és kolléganői gyűrűjében hangosan olvassa fel az elbocsátás indokát: a leltározás során megállapítást nyert, hogy a kettes kasszából eltűnt a pitty.

Viktor alig bírja kihámozni magát az erős karú férfiölelésből. Válasz nélkül lép az ablakhoz, a tegnapi felfokozott állapota, ingerlékenysége helyére megnyugtatóan telepedik a depresszió. Nem érdekli Bandi, ez biztos. Beszélhet akármit ez az ürge, őt aztán egyáltalán nem érdekli és soha nem is fogja érdekelni. Egyetlen dolog izgatja csak, a rácsok az ablakon, a málló fehér zománcfesték egykori illata, a horizontális és vertikális vashuzalok egymásutánja.

Egész éjjel röhögünk. Röhögünk, táncolunk, beszélgetünk, iszunk. Iszunk, táncolunk, röhögünk, beszélgetünk. A ruhatár elől hív taxit. Kilépünk a sötétség báljából, a neonfényben összetapad a szemünk.

Mi ritkán sírunk, ámde annál többet nevetünk. Mint Rézi. Rézi mindig nevet vagy mosolyog. Ő a legjobb barátnőm, együtt gyomláljuk a kertet. Már nagyon régen elhatároztam, hogy az udvar végében veteményeskert lesz, zöldségeket fogok termeszteni, retket, zöldhagymát, esetleg paradicsomot, Rézi viszont inkább virágoskertet szeretne. Kankalint, violát meg búzavirágot.

Úgy éreztem, jobban teszem, ha hallgatok. Az asztal mellett a félig égett szőnyegen feküdt füstölögve Nylonel, szinte felismerhetetlen állapotban. Váratlanul megszakadt az összeköttetés, katasztrofális hiba. Semmi kétség, ez okozta a zárlatot.

Miután megjárta a reményt követő kétségbeesés, majd a csalódottság stádiumait, az „úgyis minden hiábavaló” kiégett rezignáltsága uralkodott el rajta, s most már ő is elhitte, hogy valóban csak a fantáziája játszott vele, vagy talán álmodott, és az álmot ostobán valóságnak hitte.

Ekkor észlelte az iszonyú félelmet a testében és a teste körül. A félelem nem a sajátja volt, és mégis létezett, ez volt a legkülönösebb. Honnan van ez a döbbenetes rettegés?

Ringatást ígért a növényeknek a puhának tűnő pára, de fagyos volt a karja. Elmúlásba dermesztette a hiszékeny leveleket. Azok később döbbentek csak rá, hogy gonosz varázslat történik velük. Szabadítóért imádkoztak. Didergő fohászuk rövidesen meghallgatásra talált. Fényesedni kezdett a táj, majd felragyogott a nap.

A sötétség varázsköpenye alól előtűntek aznapi kalandjaim. Versenyt ugráltunk társaimmal a kerítéseket befutó vadsóska hegyek völgyeibe. Egy bokor mélyén titkos lakást rendeztünk be. Odahordtuk a padlásról kutakolt kincseket: kopott szőnyeget, csorba csészét, egy szivarosdobozt, melynek fedeléről szakállas matróz mosolygott ránk. Asztalként édesapám zöld katonaládája szolgált. Arra s abba tettük a szomszéd kertekből csent gyümölcsöket.

A redőnyök lehúzva, mit fognak látni a hálószobából? Ráadásul mintha valami nem tetszene nekik, azt mondják, túl nagy az előszoba, és a mellékhelyiségből nem könnyen lehet átmenni a fürdőszobába. Szóval nem tetszik nekik. El fognak menni, mint több tucat érdeklődő már. Na szép! Azért kezdődhetett volna jobban is ez a nap!

Ó, balga ember! Nem veszed észre a jeleket, amiket küld, még ha kiszúrják is a szemed. Pedig simán indult a dolog: szerelem, házasság, autó, lakás, gyerek. Pont úgy, ahogy a Nagykönyvben meg van írva.

Csak ösztönösen kivette azt a könyvekből, amire szüksége volt, a többit meg eldobta. Még emlékezett arra, amit a középiskolában tanult irodalomórán az írókról, akik annyira távoliak, fennköltek és bölcsek voltak, akikhez képest mi csak egyszerű, földi halandók vagyunk. És arra is, hogy lehet elemezni és magyarázni, és hogy van paradoxon és irónia és realizmus és Babits. Mindez számára elérhetetlen magasságokban lebegett, amit csak alulról csodálhatott. Kamaszkorában még arról is álmodozott, hogy egyszer ő is híres író lesz. Elképzelte, hogy ül vidéki házában, lelkében elmerül, és egyszer csak papírra vetül a nagy mű. Aztán persze ebből semmi se lett.

Amikor először találkoztak, a férfi félmeztelenül, összeverve hevert egy padon, ő pedig leült mellé, megnézte a pulzusát, és próbálta összekaparni valahogy. Mikor már épp feladta volna, a férfi felült, ránézett, és a szemei, a nagy, barna szemei olyan gyönyörűen, buján és vadul csillogtak, amikor ránézett, hogy azt a tekintetet azóta sem tudta elfelejteni.

A kislány nem tűrte az ilyesfajta kényszereket. A szokásos ebéd utáni alvás idején is álmatlanul forgolódott a vasvázas ágyon, de hiába szenvedett, sosem engedték felkelni. Nem érdekelte, megpróbálta kibírni valahogy, legtöbbször olyan módszerekkel, amiktől az óvónéninek az összes haja szála égnek állt. Egyke gyerek lévén megtanulta önmagát szórakoztatni, mindig egyedül játszott, hiszen a többiek úgysem vették volna be maguk közé.