Amikor először találkoztak, a férfi félmeztelenül, összeverve hevert egy padon, ő pedig leült mellé, megnézte a pulzusát, és próbálta összekaparni valahogy. Mikor már épp feladta volna, a férfi felült, ránézett, és a szemei, a nagy, barna szemei olyan gyönyörűen, buján és vadul csillogtak, amikor ránézett, hogy azt a tekintetet azóta sem tudta elfelejteni.

Gondolatok egy férfiról

A férfiak úgy tudnak hazudni, mint a vízfolyás. Ezt hamarabb is tudta már, nem akkor jött rá, ott a kocsmában, mikor a férfi azt mondta:
– Köztünk soha semmi nem volt komoly.
Kivéve persze a könnyeket, amelyeket akkor ejtett, mikor a nő végérvényesen szakított vele. A férfiak nem sírnak csak úgy. A nő nem átallott ezt szóvá tenni, erre persze a férfinak elakadt a szava. Látványosan hebegett-habogott és zavarba jött. Úgy kell neki, gondolta a lány, legalább ismerje már be, hogy tényleg szerelmes volt. Aztán meg évekig nem is köszönt, úgy megsértődött, mintha az ő büszkeségét gyalázták volna meg, most is csak az alkohol miatt vette a bátorságot, hogy feltűnően vigyorogva odamenjen. De azért a whiskyt elfogadta tőle, nem akarta, hogy úgy tűnjön, mintha haragudna, elvégre igazából már csak nem érdekelte, de mérges sem volt. Inkább jót mulatott magában, milyen nevetséges tud lenni egy férfi, abból az egyszerű tényből adódóan, hogy férfi. Erősebbik nem? Ugyan már! Legfeljebb fizikailag. A férfiaknak a péniszük vette át az agyuk és a szívük funkcióit, nem csoda, hogy az említett szerveik érzelmekért felelős területei látványosan elsorvadtak az evolúció során, gondolta csendben somolyogva.
Most azért haragszol, mondta magában, mert te megcsaltál, és én ki mertelek dobni? Naiv voltam, de nem értelmi fogyatékos! Engem egyszer lehet megcsalni, és egyszer lehet megütni. Persze ezeket inkább nem mondta ki, csak mosolygott, negédesen és bájosan, mint ahogy a fekete özvegy néz a hímjére, mielőtt felfalja. Hallotta ő is annak idején, hogy a férfi a szakítás után állandóan részeg volt és emellett még gyógyszerezte is magát, talán öngyilkos akart lenni, jobb is lett volna úgy biztosan, na persze nem mintha előtte nem lett volna állandóan részeg, sokszor a nőnek úgy kellett hazatámogatnia. Ő meg persze folyton veszekedett vele, mert azt hitte, ha kitart mellette, talán segíthet, de ezek a helyzetek elég megalázóak voltak, emlékezett vissza a nő, miközben kért egy sört, hogy valamivel elsöpörhesse a szájából az olcsó whisky borzalmas ízét.
Akkor bezzeg komolyan mondtad, hogy szeretsz, mikor titokban kellett találkoznunk és elvittél abba az erdőbe, ahol olyan dolgokat akartál velem művelni, amiket például az anyám még elképzelni sem tudott. Már a nyelve hegyén volt, majdnem kiszaladt a száján, de inkább nyelt egyet és mélyen beleszívott a cigijébe. Valami lepukkant kocsmatöltelék őt bámulta, és ötpercenként járt vécére, csak hogy elmehessen az asztaluk mellett, még oda is szólt, hogy de szép szemed van, ő meg legszívesebben egy kanál vízben fojtotta volna meg. Már fel se fogta, miről papolt a férfi, valami kokainról, amit majdnem megtaláltak a lakásán, és örült, hogy ő már nem lakott ott. Eszébe jutott az a történet, amit még régen a férfi mesélt a nevelőapjáról, aki megverte az anyját, nem csoda, hogy nem látott még olyan nőt, aki nem tűr el mindent. Az a tizenéves kis liba biztos hagyta volna magát ott, az erdőben, elmélkedett, sőt, biztos, hogy hagyta is, mesélte az a lány, az a kis szemüveges, rövid hajú.
Mégis minek beszélek én itt ezzel, merült fel benne a kérdés, ja persze, fizeti a sörömet is, csak tudnám, miből, biztos a drogok, de mégis mit szerettem én ezen, tűnődött kétségbeesve. Egyébként pontosan tudta, mit szeretett. Amikor először találkoztak, a férfi félmeztelenül, összeverve hevert egy padon, ő pedig leült mellé, megnézte a pulzusát, és próbálta összekaparni valahogy. Mikor már épp feladta volna, a férfi felült, ránézett, és a szemei, a nagy, barna szemei olyan gyönyörűen, buján és vadul csillogtak, amikor ránézett, hogy azt a tekintetet azóta sem tudta elfelejteni.
Persze az nem érdekli, hogy mi van velem, gondolta, pedig úgy eldicsekedett volna az új kapcsolatával, már a jegygyűrű is megvolt, de azt az éjszakát, amikor a férfi megütötte, soha nem fogja tudni kitörölni az emlékeiből, ezt tudta jól. Még mindig érezte az arcán a kemény ököl csattanását, a térdén a padló hirtelen nyomását és azt a mérhetetlen megalázottságot, és ő gyűlölte ezért a férfit, kimondhatatlanul gyűlölte. Bár talán ő nem is emlékszik ebből semmire, annyira be volt rúgva, morfondírozott a nő. Azt hitte, rég megbocsátott neki, de a váratlan találkozás elbizonytalanította és összezavarta. Már csak egyetlen dologban volt biztos. Haza akart menni.
– Mennem kell. – mondta, felállt az asztaltól, felvette a kabátját és kirohant az utcára.
– Örülök, hogy újra láttalak. – mormolta maga elé a férfi, majd ájultan borult rá az asztalra. Valamit nem mondott el. Öt perc múlva már halott volt, de senki nem vette észre.