– Hirtelen, milyen sürgős lett, máskor úgy kell könyörögni, hogy elinduljunk! – kiabált a fia után, de az nem valószínű, hogy hallotta.
Kinyitotta az ablakot és kihajolt. Jó idő volt, még nem lehetett érezni, hogy közeledik a tél. Az ablak egy szűk utcára nézett, nem volt csodálatos kilátás, a kisfiú mégis annak érezte.

Egyes-egyedül

Régen várt napra ébredt. Anyukája ébresztőt kiáltott a szomszéd szobából, mire ő rögtön kimászott az ágyból. Levette a pizsamáját, és szokatlanul gyorsan felöltözött. A táskájába már este bepakolta a szükséges könyveket, füzeteket, ezzel most nem kellet foglalkoznia. Kiment a fürdőbe, és megmosakodott. A következő állomás a konyha volt, ahol anyukája már várta, éppen szendvicseket csinált.
– Jó reggelt! – köszönt, és a lehajoló anyja nyakába csimpaszkodva puszit nyomott az arcára.
– Szia kicsim! Párizsis szendvicset csináltam, és azt is csomagolok.
– Köszönöm!
– Paradicsomot kérsz?
– Igen!
Leült az asztalhoz és majszolni kezdte a szendvicset.
– Eljött a nagy nap! – mondta az anyja.
– Igen, már nagyon vártam.
– De ugye nagyon vigyázol magadra?!
– Persze!
– Megígéred?
– Anyu, ne aggódj!
– Ez a dolgom – válaszolta és mosolyogva megborzolta a fiú haját.
Mikor befejezte a reggelit, azonnal felpattant, és beszaladt a szobába.
– Hirtelen, milyen sürgős lett, máskor úgy kell könyörögni, hogy elinduljunk! – kiabált a fia után, de az nem valószínű, hogy hallotta.
Kinyitotta az ablakot és kihajolt. Jó idő volt, még nem lehetett érezni, hogy közeledik a tél. Az ablak egy szűk utcára nézett, nem volt csodálatos kilátás, a kisfiú mégis annak érezte. Felnőtt szemmel a gyerekek amúgy is romantikus lelkületűnek tűnnek, de ő most tényleg mindent fantasztikusnak látott. Becsukta az ablakot, felkapta a táskáját, és a következő pillanatban már az előszobában húzta a cipőjét.
– Nem ér be így túl hamar a fiatalember? – kérdezte az anyja.
– Mindig ilyenkor szoktunk indulni – válaszolta a fiú a masnikkal bajlódva.
– Kicsit később, de nem baj, menjél csak.
– Kész vagyok!
– Rendben, itt a szendvicsed.
– Köszönöm – mondta és berakta a tízórait a táskájába.
– Ugye nagyon vigyázol magadra?! – kérlelte az anyja.
– Már megígértem, anyu!
– Óvatosan menjél, tarts be minden szabályt, meg ne tudjam, hogy átmész a piroson.
– Két zebrán kell csak átmenni, ne aggódj!
– Rendben. Kérek puszit!
A fiú örömmel teljesítette a kérést, aztán pillanatok alatt az ajtónál termett, és gyorsan kinyitotta a zárakat. Az anyja az ajtóból integetett még fiának, de az vissza se nézett, csak szaladt lefelé a lépcsőn.
Amikor kiért az utcára, lelassított. Még nem volt hét éves, így nem tudta, milyen nagy alkalom is ez. Egyszerűen csak érezte, hogy nem kell, nem szabad sietnie. Az iskolakezdéstől kezdve könyörgött, had járhasson egyedül. Nem értette, miért kell reggel elkísérni, délután meg érte menni, amikor olyan közel van az iskola. Hetek óta próbálta bizonyítani, hogy mennyire odafigyel az utcán; körbenéz, mielőtt lelép a járdáról, még akkor is, ha zöldre váltott a lámpa, nem szaladgál, nem bambul el, szóval, hogy igazán felnőttesen viselkedik. Múlthéten az anyja végül beadta a derekát, és a szombati ebédnél ünnepélyesen kapott egy kulcsot a lakáshoz.
Élvezte a szabadságot. Igyekezett nyugodt maradni, nem rohanni, de nem tudott nem mosolyogni. Mindenki nagyobb volt nála, aki mellett elment, mindenki rohant és fáradt volt. Csak ő volt boldog, hogy ezen a korai órán kint lehet az utcán, és iskolába mehet egyedül, végre egyedül. Kalandnak érezte az egészet, olyan felnőttes dolognak. Friss és tiszta volt a levegő, a dolgok a maguk tökéletes pontosságukban tárulhattak az emberek elé, úgy, ahogy csak ritkán. A buszok és az autók hangzavarában, a nagyváros emberforgatagában csak ment előre, és látott mindent, érzékelte a világ minden darabját, érezte illatát, hallotta zaját. Akkor még nem tudta – hiszen mit tudhat egy hatéves gyermek –, de ott, abban az öt percben olyan teljességében sikerült befogadnia a világot, mint elkövetkezendő életében igen kevés pillanatban. Egyszerűen büszke volt magára, hogy kiérdemelhette mindezt.
Megérkezett az iskolához. A hazafelé út is jó lesz, de közel sem ilyen. Holnaptól, ami ma még csoda, majd hétköznapi lesz, de ő ott még gondolattalan volt. Egyszerűen csak hátrafordult, megnézte az út egy szeletét, az útét, amit egyedül, egyes-egyedül tett meg, és valamit érzett: valami olyat, amit először szoktunk, valami olyat, amit sokszor csak a gyerekek érezhetnek. Mosolygott, és bement az iskolába.

Az anyja elégedett volt a látottakkal. A fiú megállt a piros lámpáknál, és alaposan körülnézett, mielőtt átment a zebrán. Nem rohangált, nem ugrándozott, jól viselkedett. Megijedt, amikor fia visszanézett az iskola lépcsőjéről, de nem vette észre őt. Az órájára pillantva látta, hogy indulnia kell.