Miután megjárta a reményt követő kétségbeesés, majd a csalódottság stádiumait, az „úgyis minden hiábavaló” kiégett rezignáltsága uralkodott el rajta, s most már ő is elhitte, hogy valóban csak a fantáziája játszott vele, vagy talán álmodott, és az álmot ostobán valóságnak hitte.

Csak engedd meg

Bolondnak nézték, amikor beszélt az angyalról, tehát abbahagyta. Amikor először érezte az érintését, látta libbenő mogyorószőke haját, szeretetet sugárzó mogyoróbarna szemét, elmondta a férjének, pedig előre sejtette a várható negatív reakciót, de a csoda élménye kikívánkozott belőle: meg akarta osztani azzal, akit szeretett.
– Micsoda baromság ez? – förmedt rá a férje. – Még a végén asztalt táncoltatsz itt nekem!
A durvaság végigzúdult rajta, összetörte az örömöt és az éledő álmot. Bizonytalanság fogta el, kételkedni kezdett abban, hogy valóban látta-e, amit látott, érezte-e, amit érzett.
A barátnője furcsálló tekintetet vetett rá, és óvatosan megkérdezte:
– Amúgy jól vagy? Nem szédülsz? Nem fáj a fejed?
A barátnője férje pedig, aki a másik szobában „véletlenül” meghallotta, miről beszélnek, megállt az ajtóban és kategorikusan kijelentette:
– Képzelődsz. Angyalok nem léteznek, mert nincs a létezésükre tudományos bizonyíték. Álmodtál valamit, vagy fantáziáltál.
Nem vitatkozott, mert az érzés, amit ő akkor érzett, leírhatatlan, megfogalmazhatatlan volt, s az érzés a kőkemény logikával szemben nem állta meg a helyét: szertefoszlott, elillant. Az érzésnek nincsenek logikus észérvei, az csak van. A barátnője férje különben is mindig tudja, mit beszél, rendkívül okos ember, az elmúlt évek alatt minduntalan letorkolta őt a vitákban – biztosan ezt is jobban tudja, gondolta bizonytalanul.
Az angyal azóta nem jelentkezett, pedig már három hét is eltelt, és ő eleinte hívta, várta, de nem érezte többé azt az édes érintést, nem jelent meg előtte a szépséges arc. Gondolkodott, hogyan hívhatná vissza. Akarat, döntött végül. Ha elég erős akarata van, akkor teljesül a vágya, akarattal bármit el lehet érni, gondolta. Szilárd akaratának köszönheti, hogy kitűnő eredménnyel végezte el az egyetemet, akarattal kiszámított időben esett teherbe és programozott időben szülte meg a fiát, erős akaratával tartotta remek kondícióban a testét – az akarat mindent legyőz.
Elkezdett hát erősen rákoncentrálni, hogy márpedig ő létrehozza ezt a találkozást, egyre inkább megfeszítette az erejét, egyre görcsösebben, egyre makacsabbul szólongatta, hívta az angyalt – de közben furcsamód mintha egyre távolabb került volna tőle. Kétségbeesett, sírt, könyörgött; az angyal nem mutatkozott. Ravaszul felajánlotta, hogy jó lesz, imádkozni fog, még akár templomba is elmegy, ha kell, de az angyal erre sem reagált.
Miután megjárta a reményt követő kétségbeesés, majd a csalódottság stádiumait, az „úgyis minden hiábavaló” kiégett rezignáltsága uralkodott el rajta, s most már ő is elhitte, hogy valóban csak a fantáziája játszott vele, vagy talán álmodott, és az álmot ostobán valóságnak hitte.
Sokat gyalogolt aznap, kisebb bevásárlásokat intézett, és még nem végzett. Sietnie kellett vissza a munkahelyére, de még az áramszolgáltatóhoz is be akart menni egy eléggé nyomasztó számlaegyeztetés ügyében, ám ezt halogatta, amíg lehetett, éppen a kellemetlensége miatt. Így, mivel kissé elfáradt a lába a tűsarkú cipőben, és jólesett volna egy kis pihentetés, inkább a park felé kanyarodott, és megörült, hogy talált egy üres padot a homokozó mellett. Leereszkedett rá. A kellemes tavaszban az anyukák és pöttöm gyerekeik kint zsibongtak a játszótéren. A homokozóban, szinte a lába előtt, egy öt év körüli tejfelszőke fürtös kisfiú játszott, lapátolta a homokot egy vödörbe. Az asszony hátradőlt, sóhajtott, megmozgatta a lábujjait a cipőben. A kisfiú rápillantott, illetve nem is rá, hanem inkább mellé vagy mögé, és folytatta a lapátolást.
– Az angyalod beszélni szeretne veled – szólalt meg magától értetődő természetességgel. Az asszony rámeredt a gyerekre. A szíve megállt egy pillanatra, majd vadul kalimpálni kezdett. Képtelen volt válaszolni: kételkedett benne, hogy jól hallotta-e, és hogy egyáltalán hozzá szólt a gyerek. A kisfiú ismét felpillantott, majd újabb lapát homokot borított a vödörbe.
– Azt mondja, nem tud veled beszélni, mert bezártad magad.
Az asszony kalapáló szívvel, kapkodó lélegzettel, óvatosan megpróbált tájékozódni.
– Te látod őt?
– Ott áll melletted – megint felnézett, megint csak egy pillanatra, elmosolyodott, és újra a tevékenységére figyelt – most a válladra tette a kezét.
Az asszony behunyta a szemét, az öröm már kezdett fényleni a mellkasában, de még nem tudta, nem merte elhinni. Próbálta elképzelni, hogy egy kéz a vállán nyugszik, de nem érezte azt a súlyt, azt a fogást, amit elvárt volna.
– Azt mondja, nem kell akarni semmit. Ne akarattal próbáld megszerezni, csak engedd meg, hogy eléd jöjjön a lehetőség, és a tiéd lesz. Ne az ő ajtaján dörömbölj, mert az övé nyitva van, hanem a tiédet nyisd ki.
Az asszony nagyot lélegzett. Eszébe sem jutott furcsállni a felnőttes szavakat: tudta, hogy a gyerek üzenetet ad át. Igen, este majd időt szakít, és akkor majd megpróbálja így, a tanács szerint. Most nem ér rá, máris rohannia kell, ezt az áramszolgáltatós ügyet el kell intéznie.
– Bendzsi! – kiáltott egy magas hang, amire a kisfiú felfigyelt, és hátranézett. Egy fiatal nő integetett neki egy távolabbi padról, miközben a másik kezével mobiltelefont tartott a füléhez. – Gyere, apa mindjárt értünk jön, megyünk az uszodába!
A kisfiú leborította a vödröt, hogy a homok kis tornyocskát képezzen, feltápászkodott és az asszonyra mosolygott.
– Nem, majd este. Most. Szia – és elszaladt. Az asszony döbbenten utána meredt. Most. Valóban, halogatásnak itt nincs helye. A halogatás miatt esetleg lemarad valami nagyon fontosról. Mi lehet ennél fontosabb? Igen, most van az a pillanat.
Megtámasztotta a hátát, behunyta a szemét, kézfejét a combjára helyezte, ellazította a testét és mélyeket lélegzett. Nem kell akarni semmit, csak megengedni, hogy elém jöjjön a lehetőség, gondolt vissza az üzenetre. Hagyom, hogy kialakuljon valami. Engedem, hogy megmutassa magát.
Örvénylő energiát érzett a két tenyerében, enyhe, hűs szellőt az arcán. És az angyal szeretetének érintése áthullámzott a testén varázslatos gyönyörűséggel, ugyanúgy, mint akkor, békességet és nyugalmat hagyva maga után. Egymás szemébe néztek, és ő beleveszett a lélegzetelállító szépség és harmónia áradásába.
Úgy érezte, kiterjed a tudata, akkora volt, hogy körbefogta a padot, már játszótér méretű volt és egyre növekedett, beburkolta a várost, folytonosan tágulva, már az egész Földet körülvette, és ő egy távoli pontból nézett rá, miközben tudta, hogy ott ül a padon, hunyt szemmel, az egész világ középpontjaként. Én vagyok a Föld, gondolta, és cseppet sem csodálkozott. Én vagyok a Minden, tehát minden úgy történik, ahogy nekem szükségem van rá. Ez a valóság.
Hosszú ideig ült ott, megélve a Csodát. Amikor kinyitotta a szemét, az előtte elterülő játszótér hihetetlenül színesnek, fényesen ragyogónak tűnt. Lassan felállt, elindult, s mintha valami védőburokban lépdelt volna. Betért az áramszolgáltató irodájába, és csodák csodája, öt perc alatt sorra került a várt egyórás sorban állás helyett. S amikor elővezette a problémáját az ügyintézőnek, kiderült, hogy félreértés történt, nem kell horribilis összeget fizetnie, mert a szomszédja villanyórájának számát összecserélték az övével.
Kilépett az ajtón, és ismét érezte a gyengéd érintést.

Az angyalod ott áll előtted, és a válladra teszi a kezét. Hunyd le a szemed, és érezd…