A sötétség varázsköpenye alól előtűntek aznapi kalandjaim. Versenyt ugráltunk társaimmal a kerítéseket befutó vadsóska hegyek völgyeibe. Egy bokor mélyén titkos lakást rendeztünk be. Odahordtuk a padlásról kutakolt kincseket: kopott szőnyeget, csorba csészét, egy szivarosdobozt, melynek fedeléről szakállas matróz mosolygott ránk. Asztalként édesapám zöld katonaládája szolgált. Arra s abba tettük a szomszéd kertekből csent gyümölcsöket.

Menekült tündér és királylány

A konyhában a kis széken ültem, lábam a lavórban. Ezen a nyárestén is gondosan vizsgálgattam hegedő és friss sebeimet. Nedves ujjammal ábrákat rajzoltam poros combomra. Térdemről vízcseppeket indítottam, azok furfangos, kerge utakon érkeztek a mosdóvíz tengerébe. Húztam, halogattam a mosakodást, hisz a víz csípte az új sérüléseket. Végül összeszorítottam a fogam és villámgyors mozdulatokkal estem túl a ceremónián.
Még nem jártam iskolába. Édesapám vidéken dolgozott. A péntek éjjeli vonat hozta hozzánk, a vasárnap esti vitte vissza. Gyerekkorunk éveit nálam nyolc évvel idősebb bátyámmal édesanyánk mellett töltöttük. Mint lámpa körül a bogárkák, nyüzsögtünk körötte este is. Vonzó sugarából ki nem léptünk. Tett-vett, vacsorát készített. Békesség fonódott körénk.
– Ideje lefeküdni! – ez a felszólítás elsőként nekem szólt. Bekísért a szobába, ágyam szélére ült, igazgatta a takarómat, megsimogatta a hajam, majd megcsókolta a homlokom.
– A jó Isten vigyázzon rád! – bocsátott álomutamra és visszament a konyhába.
 Néhány perc múlva a szoba már szunnyadó csendjét a mosógép áthalló zörgése rezegtette meg.
   
A sötétség varázsköpenye alól előtűntek aznapi kalandjaim. Versenyt ugráltunk társaimmal a kerítéseket befutó vadsóska hegyek völgyeibe. Egy bokor mélyén titkos lakást rendeztünk be. Odahordtuk a padlásról kutakolt kincseket: kopott szőnyeget, csorba csészét, egy szivarosdobozt, melynek fedeléről szakállas matróz mosolygott ránk. Asztalként édesapám zöld katonaládája szolgált. Arra s abba tettük a szomszéd kertekből csent gyümölcsöket.
Csavargó csapatunk távolabbi, ismeretlen utcákon, háborúban megsérült, gazdátlan villákban járt. Útközben észrevétlenül ugráltunk fel egy-egy arra járó gumikerekű lovas kocsira. Percekig portyáztunk így, mígnem valamelyikünk nevetésére hátra nem fordult a kocsis. Hangos szitkozódására egyszerre ugrottunk le, s mint a földre esett szőlőfürt szemei, futottunk szerteszét.
Korgó gyomrunk parancsolt haza. Ebéd után hanyatt feküdtem a szomszéd ház erdőkertjének csak általam ismert nefelejcses tisztásán.
Később a réten labdáztunk. Megszökött a lejtőn a pöttyös. Nehezen döntöttük el, ki hozza vissza. Aki dobta vagy az, aki nem kapta el?
Talán az iménti virágok szórták a port, melytől a valóság visszaidézett képei az álomban folytatódtak. Repült a légben a labda és mi szálltunk utána. Ott rúgtuk, dobáltuk. Időnként megpattant a házak kéményén. Azt már alig vettem észre, hogy az utcai lámpa bekukucskál az ablakon megnézni, alszom-e. A diófa ága hívott, fedezzem fel az est kinti világát.

A nyár végén egy rendkívüli alkalommal erre is sor került. Ki tudja már, milyen küldetéssel bátyámmal sötétben indultunk lefelé a hegyről. Fogtuk egymás kezét. A kertekben lopódzó árnyak nem óvakodtak túl a járda biztonságát védő kerítések sorfalán. A nap melegétől még zsibbadt lámpaoszlopok zománctányér virágaikat lehajtva álltak. Láttuk, amint egy madár éles váltásokkal fel, majd meredeken lefelé száll. Nyilván a sötétség hömpölygő hullámai dobálták. Végül mintha légi lépcsőn járna, csak felfelé tartott. Ki tudja, a Föld magasából érkezve hol pihent meg az égen?

Rózsaszín lábnyomokat hagytunk a még meleg járdakövön. Közeledtünk az egyetlen házhoz, melytől világosban is féltünk. Az emeletes saroképület alagsorában kocsma élősködött. Hozzá a lépcső az épülettel párhuzamosan, még a szabadban vezetett. Igyekeztünk elkerülni. A túloldalon folytattuk utunkat. Hányásnyi fény bűzölgött pinceablaka körül. A benti cigarettagomolyos hangok közül hirtelen üvöltések csaptak fel. Egy kövér óriás szakadt ki az ajtón. Menekedett felfelé. Részeg lábai nem engedelmeskedtek riadt akaratának. Futás helyett inkább csak mászott a lépcsőkön. Bal kezével a vaskorlátba kapaszkodott, de az mint vízbeesettől a hajó, kezdett távolodni erőtlen markától. Nekivágódott a ház falának. Onnan nagyot lökött magán. A járda fölött már szinte vízszintesen repült. Kezével hiába hadonászott biztos fogódzó után. Zsákként zuhant az úttestre. Egy sovány, kockásinges alak villant utána. Mire az üldözött a kockakövekre esett, már megkerülte. A kocsma kíváncsi tömeget böfögött utánuk. Félkörré imbolyogtak. Többen söröskorsójukat is magukkal hozták.
Gyilkos erővel érték a rúgások a földön fekvőt. Az elsők után kezével még védekezett, de mindig ott igyekezett hárítani, ahol az ütések már érték, a következők pedig kegyetlen pontossággal máshová érkeztek. Inkább csak kért, esdekelt felhorzsolt tenyere, mígnem végleg teste mellé csapódott. A legtöbb rúgás a fején találta. Az tehetetlenül rándult minden alkalommal. Ömlött a vér, a kövek közt folyt lefelé.
Én akkor úgy láttam, hogy benne fekete holló fürdik, tövises erdők akaszkodnak, feneketlen kutak bűzölögnek, varangyok tátognak, sárkányok tépik egymást, boszorkányok vijjognak, temetői fejfák sodródnak…Menekült tündér és királylány. Maga elé meredt a legkisebb fiú is. A kezekben a már kiürült korsók vérrel telítődtek, a borostás pofákon végigfolyva csepegtek bele a részeg szemek.

Bátyámmal egymáshoz bújva, mozdulatlanul álltunk, mint akiket kígyótekintet tart fogva. Lábam remegni kezdett, szédültem. Az úttest elfutott. Megbillent és felénk szakadni készült a többemeletnyi házfal.
A visszaútra már nem emlékszem. Ezután évekig csak égő lámpa mellett mertem elaludni, mert a sötétben előlihegtek a szörnyek. Ágyam alól krokodilok leskődtek, majmok dobálták könyveimet, bogarak másztak takarómon.