Viktor alig bírja kihámozni magát az erős karú férfiölelésből. Válasz nélkül lép az ablakhoz, a tegnapi felfokozott állapota, ingerlékenysége helyére megnyugtatóan telepedik a depresszió. Nem érdekli Bandi, ez biztos. Beszélhet akármit ez az ürge, őt aztán egyáltalán nem érdekli és soha nem is fogja érdekelni. Egyetlen dolog izgatja csak, a rácsok az ablakon, a málló fehér zománcfesték egykori illata, a horizontális és vertikális vashuzalok egymásutánja.

Peter Figory

Viktor a Szódában vagy a Fecskében ütötte le a pincérnőt, egy sörösüveggel csapta telibe a hölgy tarkóját „minden nő egy büdös, redvás kurva!” felkiáltás kíséretében. A kórházba vitték be először, Viktor karjából is ömlött a vér (a pincérnőnek a fejéből spriccelt szanaszét, a szórakozóhely tulajdonosa majd’ százezerért festettette át aztán a pult mellett álló falakat). A hatóságok másnap megállapították, hogy az elkövető ugyan képes volt felismerni a cselekménnyel kapcsolatos tényeket, azonban a társadalomra való veszélyességét már nem tudta helyesen értékelni.
Így került hát Viktor a Lipótra, egy háromágyas szobába, egy olyan épületbe, ahol a rácsok a soha le nem tisztogatott ablakokhoz nőttek.
  
– Üzenetet hozott! Tudtam, hogy eljön ma valaki, megálmodtam! Eljön, és üzenetet hoz nekem Tőle! – ugrik Viktor nyakába Bandi, ahogy a férfit bekísérik az ajtón. – Mit mondott? Megint azt, hogy találkozni akar velem, igaz? Hogy a múlt héten látott valahol a körúton, és annyira fellángoltak benne a régi érzések, hogy nem bír magával, egyszerűen már nem bír magával. Rám vágyik, az én érintésemre, az én csókomra, az én farkamra, igaz? Semmit nem tud kezdeni a farkam nélkül, ugye?

Viktor alig bírja kihámozni magát az erős karú férfiölelésből. Válasz nélkül lép az ablakhoz, a tegnapi felfokozott állapota, ingerlékenysége helyére megnyugtatóan telepedik a depresszió. Nem érdekli Bandi, ez biztos. Beszélhet akármit ez az ürge, őt aztán egyáltalán nem érdekli és soha nem is fogja érdekelni. Egyetlen dolog izgatja csak, a rácsok az ablakon, a málló fehér zománcfesték egykori illata, a horizontális és vertikális vashuzalok egymásutánja.

– Miért nem mondasz már semmit? Küldött esetleg valamit? Egy ajándékot? Úgy el szokta találni az ízlésemet, mintha belém látna, mintha ellesné minden kívánságomat. Megint mondta, hogy szeret, ugye? Hogy csak engem szeret? Hogy képtelen nélkülem levegőt venni. Hogy megfullad a hiányomtól, ugye?

Viktor érzi, egyre jobban kezdi idegesíteni Bandi. Ez a negyvenöt körüli, alacsony, de izmos, kopaszodó férfi. Idegesíti a zsírtól csöpögő, szemébe hulló maradék haja, a kiálló metszőfoga, a negyvenhármas strandpapucsa, az össze-vissza cikázó tekintete. Ha nem hagyja abba, nem tudom megvizsgálni rendesen a rácsokat – állapítja meg magában Viktor.
– Kuss legyen! – sziszegi aztán neki, és az ablaküvegben nézi, Bandi hogyan csoszog vissza papucsaiban sértődötten az ágyához.

– Istenem, add, hogy ne az én ágyam legyen az övé mellett! Ezt az egyet kérem csak tőled! – gondolja Viktor, és elfordul az ablaktól.
Bandi a nyolcvanas évekből itt ragadt walkmant helyez a fülére, iszonyú hülyén áll neki a hatalmas fejhallgató. Viktor ránéz a másik ágyra, a Bandié mellettire. Egy öregember fekszik benne, alig látszik a paplan emelkedése le és fel, alig mutatja valami, hogy ez egy élő, lélegző test lehet. Az öreg szája nyitva, gusztustalan hófehér lötty csorog belőle, a gyógyszeres álmok habja tör elő nyitott ajkai közül.

A kórterem harmadik ágya a másik kettőtől távolabb, az ablaktól balra helyezkedik el. Viktor hanyatt dönti magát, lecsukja a szemét, élvezi, mennyire nyugodt most. Hogy nem kell semmivel sem foglalkozni, csak a ráccsal, Judit almás pitéjének a tetején levővel, a grillsütőben maradóval, ami alól olyan nehéz kilapátolni a faszenet, a kiságyban a gyerekeit fegyelmezővel.

– Titokban küldött téged, ugye? – Bandi Viktor felett áll, beleszuszog az alvó fiatalember arcába. – Tudnád, hogy imád engem! De csak titokban imád már! Amikor kiderült a viszonyunk, levágatta azt a szép szőke haját, férfinek öltözött, otthagyta a színésznői pályát, és Peter Figory néven popénekes lett valahol Amerikában.

Érdekes, rettentő nyugodt most Viktor, a pincérnő nyakán szétcsattant sörösüveg vagy a beléadagolt injekció hűtötte le? Meg kell hallgatnom ezt az embert – tűnődik el – addig úgysem hagy békén, amíg meg nem hallgatom az egész retek történetét. De válaszolni nem fogok neki, az holtszentség! Egyetlen kérdésére sem válaszolok!

– Pedig micsoda színésznő volt! A Nemzeti Színház színésznője! Te is ismered, ugye? – tol egy képet Bandi Viktor orra elé, valamelyik női magazinból ollózhatta körbe, tényleg remekül néz rajta ki Péterfy Bori. – Ugye, milyen gyönyörű? Ezt a fényképet küldte nekem, még a szerelmünk hajnalán. Képzeld, ez a nő engem szeret. Mondjuk, nem is csoda. Van is mit szeretni rajtam. Nem is szeret, inkább rajong, folyton azt akarja, hogy vele legyek, hogy találjam ki a gondolatait, hogy rajta járjon egyfolytában az eszem. De én nem tudom megbocsátani neki, hogy elment, hogy itt hagyott. Hiába üldöz a jelzéseivel, hiába küldött megint valamit, ne is mondd el, ne is add ide az ajándékait. Nekem már nem kell. Aki így tud elmenni, aki búcsúzás nélkül hagyja ott a másikat, hát az nem érdemel semmi jót már, igaz?

– Mi a francot toltak ezek belém? – fordul újra befelé, visszafelé Viktor, behunyva megint a szemét, és nem is hallja már, Bandi miket csacsog. – Legyen egy rács az egész világ, erős, soha nem szétszerelhető, legyen így tökéletes az egyensúly, virágozzon újra a természet, minden váljon Eggyé. Mint egy aranylövés, olyan ez most, az utolsó megtisztulás, az utolsó utazás a rácsok mátrixába, ahol összeér minden találkozás, ahol Judit élete az enyémbe fut, újra az enyémbe fut, ahol értelmet nyer minden, ahol én én vagyok, ő pedig ő, mi mégis örökre egyek vagyunk, apró kis szemek a világűrben, apró porcukrocskák, odaszórva Judit almás pitéjének a megbarnult tetejére.