Már az első pár mozdulattól megizzadt, pedig a bisztró legszellősebb helyén dolgozott. Az az egy méterszer egy méteres ablak ugyanis, amin beadták a pincérek a koszos edényeket, enyhe huzatot biztosított számára. De a legfontosabb nem is a levegő volt, hanem a látvány: picinyke szelete a nyüzsgő bisztrónak. A szerencse kérdése, hogy mit lát, egy dagadt, böfögő munkást, valami beképzelt ügyvédtanoncot, egy hírességet, vagy a lányt.

Szökőár a sétálóutcában

Három napja nem látott felhőt az égen. Úgy tűnt, olvad a világ. A munkakezdés előtti utolsó cigarettáját szívta a hátsó bejáratnál, és a sarkvidékre gondolt. Elképzelte, ahogy elolvad, és az óceánok vizei megemelkednek, a szárazföld pedig zsugorodni kezd. Persze itt, a Kárpát-medencében mindez nem veszélyeztetett. Egy-két slukk lehetett hátra, amikor meghallotta a főnök munkára buzdító kiáltását. Elnyomta a cigarettát.
    Kezdődik, gondolta. A tömeg pontosan és egyszerre érkezik, mintha busz hozná őket. Hideg barackleves, rántotthús rizibizivel és csokipuding a menü. Gyűlölte a csokis desszerteket, mert volt ugyan mosogatógép, de a dolgokat előbb el kellett öblítenie.
    Már az első pár mozdulattól megizzadt, pedig a bisztró legszellősebb helyén dolgozott. Az az egy méterszer egy méteres ablak ugyanis, amin beadták a pincérek a koszos edényeket, enyhe huzatot biztosított számára. De a legfontosabb nem is a levegő volt, hanem a látvány: picinyke szelete a nyüzsgő bisztrónak. A szerencse kérdése, hogy mit lát, egy dagadt, böfögő munkást, valami beképzelt ügyvédtanoncot, egy hírességet, vagy a lányt.
    A barátnőivel szokott beülni, bizonyára valamelyik közeli egyetemen tanulnak, gondolta. Nagyon magas, vékony, barna haját pedig lófarokban szokta hordani. Amikor ők ülnek az asztalnál sokkal könnyebb a munka. Olyankor nem idegesíti, ha valaki a pohár aljára tömködte a citromot, vagy ha a rágóját a tányérra ragasztotta. Minden nap őt várja, és bár tudja, hogy többször van ott, mint ahányszor látja, nem tehet semmit, nem mehet ki a placcra. Nem azért mert ronda vagy koszos, hiszen teljesen jelentéktelen a külseje, egyszerűen nem ott van a helye.
    A munka szokatlanul sok volt, de ez már régen nem izgatta. Három óra hajtást bárki kibír, aztán ehet, és indulhat haza. Legalább a hatvanadik tányért vette be az ablakból, maradéktól mocskosan, amikor látta, hogy elmennek az asztaltól.
    A konyha közvetlenül a mosogató mellett volt, láthatta és hallhatta a pincéreket, amikor bejöttek a rendelésekért. Egy ideig viccesnek tartotta a folytonos beszólásokat a vendégekre, a trágár beszédet, de aztán kezdte unni, és leginkább oda se figyelt. Nem gondolták ők komolyan, csak így könnyebb volt elviselni a munkát.
    Egyik edényt a másik után öblítette el, és pakolta be a mosogatógépbe, majd vette ki őket tisztán és gőzölögve, de a lehető legrövidebb időre szakította csak el pillantását az ablaktól. Nem akart elmulasztani egyetlen mozdulatot sem. Látnia kellett mindent: ahogy a táskáját maga mellé rakja, ahogy felkönyököl az asztalra, ahogy nézelődik, ahogy rendel. Sokszor áltatta magát azzal, hogy ha a lány később végezne, amikor ő is, oda merne menni hozzá. Tudta, hogy nem, pedig az apjáé az étterem. Kimehetne hozzá, hogy lássa a lány, ő a főnök fia, nem holmi kripli, de nem lehet, neki bent van a helye. Bezárva érezte magát, de mosta tovább az edényeket. Nagy igyekezetében pár tányér olyan tiszta lett, hogy be se kellett volna már rakni őket a gépbe.
    A lány a desszertnél tartott, és tudta, hogy nem nézheti már sokáig. Próbálta jobban elméjébe égetni sziluettjét, mozdulatait, bőrének minden centiméterét. Sose látta még azt a kék szoknyát, amiben éppen most volt. Ezt is elraktározta képzeletének ruhatárába, hogy majd otthon, amikor újra és újra rágondol, ezt a szoknyát is kiválaszthassa a sok-sok ruhadarab közül.
Vizuálisan már a végletekig befogadta, de még nem hallhatta, és nem érinthette. Ha erre gondolt mindig beleborzongott a vágyba. Bármennyire próbált koncentrálni a sok hanghullám addig ütközött, meg keveredett egymással, míg hozzá csak valami zagyvalék jutott el.
– Amilyen kis szendének tűnik, annyira jó az… – hallotta az egyik pincért. De csak ennyit, mert ki is viharzott.
Rettegett, hogy a lányról beszélt. A pincér hamar visszajött egy újabb rendelésért.
– Az amelyik ott ül a hatosnál? – kérdezte a másik.
– Igen.
– Pont veled?
– Kapd be! Megvárt és felmentünk hozzá.
– Tudod, ki hiszi el… – hangzott a válasz, és kiment három desszerttel a lengőajtón.
Sose tudta, hogy melyik asztal hányas, így nem bizonyosodott meg a dologról. A pincér hirtelen felé fordult.
– Jól megy a mosogatás Andriska? – kérdezte, és kiment.
Utálta, ha Andriskának hívják, már húsz éves múlt. Nem tudott mit tenni, folytatta a melót. Mikor az ablakon át kinézett, már nem ült senki az asztalnál. Elmulasztotta, ahogy megtörli a száját, ahogy rámosolyog a többiekre, ahogy feláll és megfordul, ahogy kilép az ajtón. Próbálta elképzelni, ahogy a szoknya körbetáncolja vékony, fehér lábait, ahogy megfogja a kilincset és visszafordul, majd odainteget egy mosoly kíséretében annak a furcsa fiúnak, aki azon a pici ablakon át bámulta őt.

A munka utáni cigarettáját szívta a hátsó bejáratnál. Ott dohányoztak körülötte a pincérek is, akik megpihentek a déli roham után. Nem szóltak hozzá, de a lányról sem beszéltek. Ette a fene, de nem volt mit tenni, cigarettázott.
    Odakint bágyadt-meleg ölelte körül az embereket. Dühös volt. Azon gondolkodott, hogy mi is az, amit érez. Eszébe jutottak az olvadó jégtáblák és az örvénylő vizek, amelyek sok-sok ember életét mossák majd el, de az övét nem. Ő biztonságban van. Olyan biztonságban, amit nem ő választott. Hirtelen fékcsikorgásra lett figyelmes és szörnyű tülkölésre. Riadtan nézett jobbra. Pár centire állt meg tőle az autó. Egy kopaszodó férfi ugrott ki belőle, és kiabálni kezdett, de ő nem reagált; koncentrált, hogy mozgásra bírja megmerevedett testét. Mikor végre sikerült, próbált mutogatni a férfinak, hogy bocsánat, hogy nincs semmi gond, de az nem értett semmit, üvöltött tovább. 
Lépésről lépésre vágta át magát a fülledtségen, és közben azon töprengett, hogy mire volt ez a nagy felhajtás, mikor el se ütötték. Aztán, ahogy megint a melegre koncentrált, újra az olvadó jég jutott eszébe, és elkeseredett, mert esélytelen, hogy szembejöjjön a hatalmas áradat, itt ezen a sétálóutcán, és elmossa az embereket, a bisztrókat, és elsősorban őt magát.