Mi ritkán sírunk, ámde annál többet nevetünk. Mint Rézi. Rézi mindig nevet vagy mosolyog. Ő a legjobb barátnőm, együtt gyomláljuk a kertet. Már nagyon régen elhatároztam, hogy az udvar végében veteményeskert lesz, zöldségeket fogok termeszteni, retket, zöldhagymát, esetleg paradicsomot, Rézi viszont inkább virágoskertet szeretne. Kankalint, violát meg búzavirágot.

Rézi virágai

Azt mondják, a falusi élet csendes és nyugodt. Szerintem ez nem igaz, de ha mégis, akkor Herbelét nem mondható tipikus falunak.
Itt mindig van ramazúri meg hangzavar, a múlt héten például megszökött a Bedőcs Laciék pulykája. Eljutott egészen a falu széléig, ott visszafordult, kicsit beleakadt a Markóti néni drótkerítésébe, végül a városházán kötött ki, ott fogta meg a jegyző.
Mi ritkán sírunk, ámde annál többet nevetünk. Mint Rézi. Rézi mindig nevet vagy mosolyog. Ő a legjobb barátnőm, együtt gyomláljuk a kertet. Már nagyon régen elhatároztam, hogy az udvar végében veteményeskert lesz, zöldségeket fogok termeszteni, retket, zöldhagymát, esetleg paradicsomot, Rézi viszont inkább virágoskertet szeretne. Kankalint, violát meg búzavirágot.
Minden kedden és szombaton délután, mikor már nem tűz erősen a nap, megjelenik Rézi a kertkapuban és már messziről kiabál felém:
– Meghoztam a friss öntözővizet!
– Semmit nem felejtettél el? – kérdem tőle én, mintha nem tudnám, mit fog válaszolni.
– Nem, nem! Tápoldatot is tettem bele.
Mellesleg szólva Rézi nem a szomszédban lakik, hanem Herbelét másik végében. Ez persze őt nem igazán zavarja, mert úgy véli, a séta egészséges, a szabad levegőn pedig kifejezetten jót tesz a cipekedés.
– Kicsit lukas az a vödör Rézi – mondják jó néhányan, akikkel útközben találkozik –, csurog a víz!
– Nem baj, mindjárt ott leszek! – feleli ő, mosolyogva. – Ancsának viszem a kertbe...
Természetesen a mi házunkba is bevezették már a vizet, és ezt tudja Rézi is, csakhogy neki szilárd és rendíthetetlen meggyőződése, hogy a mi csapvizünk közel sem olyan jó víz, mint az a víz, amit ő hoz. Hozogat. Ugyanis az ő udvarukban van egy kút, hat és fél méter mély és legalább nyolcvan éves, abból húz vizet Rézi minden kedden és szombaton. Önt bele tápoldatot, ahogy kell, aztán elindul, végigbaktat a falun és összefut jó pár herbelétivel.
– Ejnye Rézi! Miért nem fogsz már egy másik vödröt?! Nem látod, hogy ez lukas?! – kérdezgetik, mire ő:
– Nem kell másik... nem megyek messzire! Csak ide megyek az Ancsáékhoz...
Így történik ez minden kedd és szombat délután, Rézi megnevetteti Herbelétet. Nevetünk, kacarászunk és Rézi is nevet, főképp akkor, mikor megérkezik hozzám és hirtelen felfedezi, hogy nincs víz a vödörben, egy csepp se.
– Jó lesz nekik az egyszerű csapvíz is. Meglásd, szeretni fogják! – mondom ilyenkor én, legyintve. – Elvégre... zöldségek, nem úri kisasszonyok! – azzal nekifogunk a gyomlálásnak Rézivel.
Tegnap erre biciklizett egy turistacsalád és megálltak a házunk előtt. Megkérdezték papustól, hol van Radóknyéte. Miután papus megmondta nekik, hogy Radóknyéte ellenkező irányban van, ezért vissza kell biciklizniük úgy, körülbelül tizenhat kilométert, nem is bosszankodtak, sőt! Mintha örültek volna annak, hogy újra át kell gurulniuk egész Herbeléten.
Azt mondták:
– Ez a hely egy csoda, itt szebbnél-szebb virágok nyílnak az út szélén...
Odaszaladtam a kerítéshez és kinéztem az utca felé. Akkor vettem észre Rézi virágait.