Csak ösztönösen kivette azt a könyvekből, amire szüksége volt, a többit meg eldobta. Még emlékezett arra, amit a középiskolában tanult irodalomórán az írókról, akik annyira távoliak, fennköltek és bölcsek voltak, akikhez képest mi csak egyszerű, földi halandók vagyunk. És arra is, hogy lehet elemezni és magyarázni, és hogy van paradoxon és irónia és realizmus és Babits. Mindez számára elérhetetlen magasságokban lebegett, amit csak alulról csodálhatott. Kamaszkorában még arról is álmodozott, hogy egyszer ő is híres író lesz. Elképzelte, hogy ül vidéki házában, lelkében elmerül, és egyszer csak papírra vetül a nagy mű. Aztán persze ebből semmi se lett.

A halálra ítélt író

Réka eladó volt egy illatszerben. Nem szerette ezt a munkát, de megcsinálta. Meg nem is volt különösebben ambiciózus. Annyira nem ismerte ki magát az életben, hogy belevágjon valami „rizikós ügyletbe”. Egyszerűbbnek érezte, hogy megmondják neki, mit kell csinálni, és hónap végén megkapja érte a pénzt. Így hát maradt ez. Pedig nem volt buta vagy lusta, csak éppen nem tudta, hogy mi mást tehetne.
Gyerekkorában, ahogy megtanult olvasni, két élete lett. Próbálta átvészelni a fakó valóságot, hogy aztán átmenekülhessen egy másik, vonzóbb világba. A két rész sohasem találkozott. Bármelyik hős helyébe bele tudta képzelni magát, de sohasem jutott eszébe, hogy ő maga is tehetne valami rendkívülit. Nem erre nevelték. Csak kemény munkával lehet pénzt keresni. Az élet nem szórakozás. Ilyen és hasonló intelmeken nevelkedett, és mivel el is hitte ezeket, tökéletesen megvédték attól, hogy önmaga lehessen. Keményen dolgozott, nem szórakozott, és teljesen hétköznapi és átlagos életet élt. Legalábbis látszólag. Csak az olvasmányok csillapították a belsejében kiáltó ürességet, ami folyamatosan követelte a jussát, és amitől Réka annyira félt.
Mindenféle koncepció vagy konkrét cél nélkül olvasott, ami éppen a keze ügyébe került. Nem követte figyelemmel az új megjelenéseket vagy az irodalmi életet. Sokszor még arra sem emlékezett, hogy mi volt a könyv címe, amit nemrég elolvasott. Csak ösztönösen kivette azt a könyvekből, amire szüksége volt, a többit meg eldobta. Még emlékezett arra, amit a középiskolában tanult irodalomórán az írókról, akik annyira távoliak, fennköltek és bölcsek voltak, akikhez képest mi csak egyszerű, földi halandók vagyunk. És arra is, hogy lehet elemezni és magyarázni, és hogy van paradoxon és irónia és realizmus és Babits. Mindez számára elérhetetlen magasságokban lebegett, amit csak alulról csodálhatott. Kamaszkorában még arról is álmodozott, hogy egyszer ő is híres író lesz. Elképzelte, hogy ül vidéki házában, lelkében elmerül, és egyszer csak papírra vetül a nagy mű. Aztán persze ebből semmi se lett. Még vidéki ház se. Albérletben lakott a IX. kerületben, egyedül. Pedig tudnék írni. Csak azt nem tudom, miről. Ezt hogy találják ki? Á, nekem úgysem sikerülne. Csak eladó vagyok, nem író. Azt sem tudom, hogy kell kiadni egy könyvet. És ki lenne kíváncsi arra, amit én írok? Végül is elégedett volt. A munka csak fizikailag kívánt teljes embert, így még napközben sem kellett teljesen megválnia az izgalmasabb világtól. Délutántól pedig átlépett. Így éldegélt szinte anélkül, hogy túl sokat érzékelt volna külvilágból.
Aztán egyik nap történt vele valami. Egy kék szempár, egy összetört parfüm, a vihar különös fényei, és akkor megtörtént. Eszter nem bírta tovább, és kiviharzott a szobából. A szavak még hátba találták, de ő már nem törődött a fájdalommal. Erre egyszerűen nem-va-gyok-haj-lan-dó. Tagolta magában a szavakat a nagyobb nyomaték kedvéért. Igen. Így fog kezdődni. Hazament, és elkezdett írni. Nem folytonosan írt. Külön-külön születtek meg a részletek a lelkében. Összeállt egy egésszé, és önálló életre kelt. Ez valami új, különleges állapot, és most nem érzem azt a feszítő hiányt sem. Érzem, hogy jó. Minden nap írni kell, akkor is, ha éppen nehezen megy, különben elvesztem. Eszter könyve. Ez lesz a címe. Igen. Ez kifejezi a lényegét. Megszállottan írt. Nappal letudta a munkát, rohant haza és írt.
Írt. Már két éve. Egyik nap, amikor levitte este a szemetet, hirtelen belényilallt. Ez szar, egy szemét, sablonos és unalmas. Mégis mit képzeltél magadról? Kettesével vette a lépcsőket, berontott az ajtón, és lehuppant a gép elé. Elkezdte olvasni. Nem, nem. Jó ez. El kell hinnem. Jó lenne megmutatni valakinek, hogy kapjak valami visszaigazolást. Elképzelte magában a hatást, amit műve bizonyos fordulatai kiváltanak az emberekben. Mosolygott a gondolaton, hogy hatással lesz másokra. Ez valamifajta új érzést adott neki. Ilyen lehet a siker. Találnék valakit, aki kiadja, és sokaknak tetszene. Reklámoznák, és ismernék a nevem. Izgatottan várnák a többi írásomat, amit ott írhatnék végre abban a házban akár egész nap, és nem rabolná el egy csomó időmet az illatszer. Ilyen gondolatok töltötték el. Munkatársai észrevették Réka változását. Olyan magabiztos lett, valahogy teljes. Azt hitték, szerelmes. Végül is igen. Sietett haza a szerelméhez, és folyamatosan rajta gondolkodott. Még a mozgólépcsőn is. Ez meg mi? Hirtelen nagyon rossz érzés fogta el. A mozgólépcső tovább haladt felfelé, és nem tudta jobban megnézni a plakátot. Jól láttam? Nem, az nem lehet. Csak azért van, mert mindig erre gondolok. Előrefurakodott az emberek között, hogy lemenjen. Még lökdösődött is, mire az emberek morgolódtak, de most ez sem érdekelte. Meg kell néznem. Meg kell néznem. És odaért. De. Igaz. Tényleg itt a plakát. Eszter könyve. Megjelent a nagy sikerű bestseller. Hogy lehet, hogy valaki ugyanazzal a címmel ír könyvet pont most, amikor már majdnem kész vagyok? Ki szórakozik velem? Ugyan már, ne legyen üldözési mániád! Mégis mi értelme lenne ennek? Biztos csak a cím ugyanaz, és teljesen másról szól. Végül is lehet másképp is értelmezni. Majd megváltoztatom a címet. Mondjuk A magány végórája. Nem ez nem jó, ez olyan Stephen King-es. Inkább Eszter ébredése, vagy valami ilyesmi. Hazament. Nem is írt. Csak a címen gondolkodott. Közben nem hagyta nyugodni az az érzés, hogy valaki meglopta. Ellopta az álmait, ellopta a gondolatait. Éjszaka hánykolódott. Másnap bement az útbaeső könyvesboltba, hogy belelapozzon a könyvbe.
– Az Eszter könyvé-t keresem. – Furcsa volt kimondani. Mintha a saját könyvét venné meg.
– Jaj, aranyos. Mindet elkapkodták. De már megrendeltük újra. Nézzen be pár nap múlva! Nem bánja meg, nagyon jó könyv. – Az eladónő nem értette Réka furcsa fintorát.
Otthon megnézte az internetes könyváruházban. Á, itt van. Eszter könyve. A méltán népszerű regény a fiatal, tehetséges író tollából, mely a mai nő helyzetét boncolgatja bonyolult világunkban. Meglepő fordulatokkal, különleges szemszögből élhetjük át egy magányos nő életútját. Na ne. Leverte a víz. A kő a gyomrában egyre nagyobb lett, és húzta-húzta lefelé. Megrendelte a könyvet. Másnap szállítják. Másnap beteget jelentett. Felkelt, megmosakodott, tétlenül járkált a lakásban. Kinézett az ablakon. Milyen furcsa nap van, mintha megérezné a légkör egy porszem tragédiáját. Végre itt a futár. Átvette, kifizette. Még ez is… Szinte tébolyultan tépte le a csomagolást. Fellapozta az első oldalt, és elkezdte olvasni. Eszter nem bírta tovább, és kiviharzott a szobából. A szavak még hátba találták, de ő már nem törődött a fájdalommal. Erre egyszerűen nem-va-gyok-haj-lan-dó. Tagolta magában a szavakat a nagyobb nyomaték kedvéért. Ugyanaz. Ezt nem értem. Valaki betört? De hát miért? Annyira jelentéktelen vagyok, miért pont nálam keresett volna? Olvasta tovább. Minden szóról, szóra ugyanaz. És mi van azzal a résszel, amit még nem írtam le? Megkereste. Az is úgy van, ahogy terveztem.
Becsukta a könyvet. Vacsorát főzött magának, és bámulta a tévét. Másnap elment dolgozni. A kollégák összesúgtak mögötte.
– Biztos szakítottak.
– Szegény, fal fehér, és mintha nem lenne magánál.
Automatikusan dolgozott. Szerencsére nem nagyon kellett gondolkodni. Aztán hazament, és csak vacsora meg tévé. Többet nem nyitotta ki a számítógépben azt a bizonyos dokumentumot. Tulajdonképpen így is lehet élni. Majd csak eltelik valahogy. Folytak a napok egymás után. Jó lenne ide a falra egy olyan kitűző tábla a bevásárlócetlinek meg ilyesminek. Az új cél fellelkesítette Rékát. Munka után nem ment egyből haza. Vett egy parafatáblát, és a most a kínainál vette a vacsorát is. Elvitelre. Milyen változatos lehet az élet! Mást is változtathatnék a lakáson. Otthon előszedett mindent, hogy felrakja a táblát, de a kis csavaros akasztót egyszerűen nem sikerült becsavarnia a keretbe. Már órák óta bajlódott vele. Szétment a keze, és egyre türelmetlenebbül próbálkozott, de a csavar mindig kiesett. Hát nem igaz, hogy még ez sem sikerül. Leszarom. Elővette a kalapácsot, és két nagy szöget átütötte a táblát ott, ahol éppen érte. Vadul és elkeseredetten püfölte. Ferde és ronda lett. Még a tábla is átszakadt. Lihegve nézte. Meghúzta a vállát. Jó ez. Végül is nem tök mindegy?