Egoista vagyok, maximalista, túl nagy az agyam, hetven százalékban agy, és csak harminc százalékban lélek, amit rögtön elhumorizáltam, vízfejűség, ilyesmi. A százalékos aránypárt azzal magyarázta, hogy szerinte minden lépésem előtt lejátszom agyban a létező valamennyi lehetőséget, kiválasztom a legjobbat, és aztán cselekszem, ahelyett, hogy hagynám néha csak úgy megtörténni a dolgokat, és a szívemre hallgatnék.

Összevissza beszélt mindenről, hogy milyen felelősségteljes a munkája, és milyen jól megvan a feleségével, amit a sok kurva anyázás, meg büdös ribancozás nem egészen támaszt alá, de mondjuk, elhiszem. Amikor én is szóhoz jutottam, és azt kezdtem el mesélni, hogy olyan kemény vizsgaidőszakon vagyok túl, hogy ledobtam két hét alatt öt kilót, meg akarta nézni honnan, és amikor a kezét a lábam közzé tette, mintha ott lenne a helye, apukám ennyire nem fázhat a kezed kezdetű, eredj szépen haza végű mondattal hazaküldtem. Ennyit a jó házasságáról, meg az utolsó közös programunkról. Nem értem, miért engem kért meg a nyulak felvigyázására. Simán kibírtak volna egy napot kaja nélkül.

Nincs lehangolóbb, mint egy tikkasztó, augusztusi délelőtt sorban állni a belgyógyászaton. Óriási tömeg, őrületes zaj és forróság, melyet egy folyosói kis ventilátor próbált enyhíteni. A tömeg csak szüntelen beszélt, a forróság nőtt és a ventilátor kattogása már-már az őrületbe kergette Károlyt. Úgy érezte, mindjárt elájul, az idegei pedig olyan feszültek voltak, mint egy jól hangolt gitár húrjai.

Ahogy már említettem: szőlőt nem nagyon láttam rajta, legalábbis nem többet, mint a falu egyéb részein. Láttam viszont egy csomó számomra ismeretlen rokont, akik könnyes szemmel borultak a nyakamba. S láttam az öcsémet is sírni, ami megint csak furcsa és szokatlan volt – talán több mint tíz éve nem fordult elő. Elsétált egész messzire, a temető szélére, oda, ahol a legrégebbi sírkövek sorakoznak, és elfordult, arccal a falu felé. Tudtam, hogy sír.

   Nos, történt egyszer, egy téli reggel, hogy sűrű hóesésben, rajunkkal a laktanya leglatyakosabb útján haladtunk. Az út két oldalán a korábban ellapátolt hó kisebb-nagyobb kupacai sorakoztak. Középen a sózástól megolvadt hó helyenként szép nagy tócsákká folyt össze. Az alakiságot mellőzve kerülgettük a pocsolyákat, hogy ne legyünk túl sárosak és vizesek. Közben beszélgettünk, viccekkel szórakoztattuk egymást.

A fáradt vezér szomorúan poroszkált hazafelé. Mindig ezen a csapáson szokott járni, ha nem éppen görbe utakon kujtorgott, valami hajadon, szépkarmú csikasz után. A gyűlésen hagyott gondokat már szétszórta a szél, s most semerre sem nézve, üres fejjel bandukolt az orra után.  Akkor csattant a halál!

A bozontos hajzat, mely a belétörölt zsiaradék tápján már önálló életre kelt s a rőt szakáll, mely indulatos tekervényekben örvénylett és hódított teret magának a szélrózsa minden irányában, idegen gondolatok számára áthatatólhatatlan sövényként ővezte Káin fejét és védte arcának vonásait avatatlan pillantássok elől. Attól ugyan nem tartott Káin, hogy ráismernek, hisz rajta kívűl csak Isten, más nem tudhatott a gyikosságrról, de a gyökeres változás, melyet ez a gyalázat hozott életébe, azt eredményezte, hogy semmit nem akart ő már tudni senkiről és semmiről.

Jaj csak ne lettem volna oly annyira együgyű, hallgattam volna a komisz érzet szavára, szakított ki zengzetes nagy sóhajokat kebelébű’ a hadvezér, ki hittel hitte, hogy csupán annyiból áll evilági útja, amennyit kialkuszik Istennel, hogy aztán a bátorság erényével végigjárja azt. Aznap reggel megérezte valamilyen módon mégis, hogy nagy baja fog esni, mert azt mondotta hűséges szép hitvesének, jaj elmének én most meghóni.

Egyébként, hogy Murád Soma rabja lett, azt magának köszönhette. Ugyanis mikor a várnagy portyára indult, kiküldött előtte két fürkészt. Nemsokára rá, már vágtáztak is vissza a nyargoncok a hírrel, hogy Murád aga a katonáival éppen a rablási munka derekát végzi. Az természetes, hogy a várnagy dühbe gurult, mert úgy érezte, hogy meglopták. Hiszen ez mind neki jár, mivel már fél éve, hogy egyik király sem küldött pénzt vagy posztót.

Akkor még senki sem látta, senki sem hallotta közeledtét. Az a nem túl vén, de a hajléktalanságba belerokkant nő sem, akit a pasija, férje vagy egy vadidegen próbált éppen agyonrugdosni, mert véletlenül kilöttyintett egy korty bort a papírzacskós műanyagflaskából. A rugdosás tarthatott már egy ideje és lassan el is érte célját; mire a Zabáló odaért, az egykoron nőnek kinéző rongykupac lelkét már alig tartotta valami kis ezüstfonál a testében. Ezt a vékonyka köteléket könnyedén eltépte és felfalta a szellemmé vált szerencsétlent.

Azonban az utóbbi ezer év során fokozatosan ráunt a dologra. Vissza akart vonulni – vagy munkahelyet változtatni, bár erre nem sok kilátás mutatkozott. Maradt hát a visszavonulás. Amúgy is kezdte öregnek érezni magát; például egyre nehezebben ébredt és egyre kevésbé vágyakozott a rombolás után. Csupán azért bújt elő még egyszer, hogy elköszönjön az emberektől. Ezek a kicsinyke, ijedező lények úgysem értenék meg a szavait, így hát a legkifejezőbb tevékenységét választotta az utolsó üdvözlet kommunikálásának eszközéül; pusztított.

Titkok, buja és homályos sejtések, kósza gondolatok, meg kell érinteni ami nem hagy nyugtot. A fiú néhány gyötrelmes éjszaka után végre összeszedte a bátorságát, vigyázva hogy semmi zajt ne keltsen, pedig a padló recsegett mint a fene, centiméterről centiméterre haladt, az ajtó halk nyitása sikerült, a szíve a torkában kattogott, az utcáról beszűrődött a lámpafény, kikerülte a padlóvázát, a széket, és letérdelt a húga kiságya mellé, az egyenletes szuszogás bátorította, még jó hogy ilyen mélyen alszik, a takarót a szükséges mértékig lejjebb húzta, óvatosan megérintette, mutatóujját ráillesztette a képes újságokból jól ismert hosszanti vágásra.

– Még mindig nem vette észre, hogy vége van, gróf úr? Ennek a hősi póznak már nincs értelme. Ön ennek ellenére színészkedik. Holott tudja jól, hogy nem fogom Önt sem lelövetni, sem hóhérkézre adni. A lehetséges családi boldogságom nem teszem kockára egy bukott forradalom bukott figurája miatt. – És mit szólna ehhez a cár, ha a fülébe jutna? – okvetetlenkedett Szentkálnay.Az ezredes ismét szívből kacagott.

Wenner követte az utasításokat. Miután megállt, mozdulatlanul, szótlanul ült tovább. Nézelődött. Nem értette, mi folyik körülötte. Fogalma sem volt, mi lelte. Nem tudta, mi a fenét is akar. Ugyanakkor ijedten tapasztalta, hogy erős erekciója van. Félni kezdett minden mozdulattól.

  Indultak volna; a rövid lábak majdnem összekeveredtek. A gyerek elesett: de nem sírt.   “Utolsó sugarak… e csodásan lágy sugarak…”   A férfi megint a Nap hullámain volt.   “Az is voltam… undok…” Gondolta. “De azért nem annyira, mint lehettem volna. Náluk meg aztán… Ki tudja… Összejött az árva tekintetek találkozója, és ennyi; szabad már tudnunk, hogy létezünk…”

(Ezt én már a Palival is beszéltem, az exbarátommal, ezt a kísértés dolgot. Exbarát, ez meg milyen egy szó, na mindegy. Aki, mikor átölelt végre (!), megkérdezte, hogy azért, ugye Robert Redford ajánlatán te is elgondolkodtál? „Hovagondolsz!” Közben pedig de. Csak hülye leszek elárulni. Mert azért a Demimúron látszik az, hogy élvezte. Akár milyen szemét is a pasi, hogy azt mondja: „Semmi olyan nem fog történni, amit nem akarna.” Ja. Persze. Elgondolkodtam egy kicsit. Mert én még ráadásul tényleg nem akartam. Vagy inkább nem akartam annyira, vagy nem azt. Jó, a végét már most is elárulhatom, nem azért kell olvasni, igen, lesz szex is, de ó, kérem szépen, hova jutnánk, ha mindenki csak számolgatná, hogy ezer és még egy…

– Háromnegyed nyolckor történt – kezdte Szomszéd Sanyi. – A Gyurka valamelyik meccsről kérdezte a Butellában… mert nagy tévéző az öreg, mindent megnéz… akkor már nem lehetett érteni, mit mond. – Száját elferdítve utánozta Dár András apját. – Azt mondta erre a Gyurka nekem: „Sanyi, tedd le a poharat, kísérd haza a Papát! Nem akarta ugye a Gyurka, hogy oda menjen az orvos… hozzá… a végin még meg is hurcolhatták volna. Szépen hazaballagtunk. Hányszor mondtam neki: „Ne igyál annyit, nem bírod! Nem vagy már húszéves!”

A hangulat Sótonyi Lacira is átragadt, aki egyenesen a táblához ment, és valamilyen ötlettől hajtva csupa nagybetűvel felírta rá, hogy: „SABO”. Így, rövid O-val. Utána még ki is cirkalmazta a betűket. Innentől kezdve már nem lehetett megállítani az eseményeket. A folyosón óriási hirdetőtábla adott számot a szocializmus legújabb vívmányairól, mindarról, ami az ötvenes évek kezdetéig született az országban. A következő szünetben Winkler Jenő ezt a táblát találta alkalmasnak arra, hogy a rajta levő diadalmas szövegeket egy újabbal egészítse ki.

Kiderült, hogy a diverzáns reakció ide is beférkőzött, egy általános iskolába, a gyerekek közé. Még szerencse, hogy mi jókor érkeztünk, és időben léptünk közbe, mielőtt elharapózott volna a felforgatás terjesztése. És higgyék el, mi arról is gondoskodni fogunk, hogy ez mégegyszer ne fordulhasson elő. Meg fogjuk tenni a szükséges intézkedéseket.

Újra meg újra éledő erőfeszítései és rángásai végre meghozták az eredményt, mind a négy lábáról egyszerre csúszott le a zsineg. Fel akart állni, de a zsibbadástól nem sikerült, csak tehetetlenül forgolódott. Ez így ment vagy fél percig, mikorra tagjaiba visszaköltözött az élet. Feltápászkodott, a saroglya felé tántorgott, elérte a szélét, lefelé meredt, majd rémült elszántsággal a makadám út kövére vetette magát.