Nos, történt egyszer, egy téli reggel, hogy sűrű hóesésben, rajunkkal a laktanya leglatyakosabb útján haladtunk. Az út két oldalán a korábban ellapátolt hó kisebb-nagyobb kupacai sorakoztak. Középen a sózástól megolvadt hó helyenként szép nagy tócsákká folyt össze. Az alakiságot mellőzve kerülgettük a pocsolyákat, hogy ne legyünk túl sárosak és vizesek. Közben beszélgettünk, viccekkel szórakoztattuk egymást.

Ember a vízben

   Pál egy Duna-tengerjáró hajón szolgált, mielőtt behívták volna katonának. Persze nem manapság történt, hanem abban az időben, amikor még volt sorozás. Nem is akárhová került, hanem a repülőkhöz. Itt ismerkedtem meg vele. Nagy mesélő volt, mindannyian szívesen hallgattuk tengerészkalandjait. Elmondta egyszer azt is, bizony nem erről a helyről álmodott, hanem a flottilláról. Ha már egyszer ugye… Mivel azonban nem volt buta gyerek, hamar felismerte, hogy katonáéknál a logika – legalábbis bizonyos esetekben – még a legerősebb nagyítással is csak porszemnek látszik. Ehhez tartotta magát, így nehezen ugyan, de elfogadta sorsát, változtatni úgysem tudott a dolgon. Milyen messze volt még az az idő, amikor a seregtől való elválás órájnak ütnie kellett számára, és persze mindannyiunk számára. Egyelőre nem teljesülhetett vágya, hogy újra a tenger hullámain ringatózzon. „De visszatérek majd” – szokta mondogatni.
   Nos, történt egyszer, egy téli reggel, hogy sűrű hóesésben, rajunkkal a laktanya leglatyakosabb útján haladtunk. Az út két oldalán a korábban ellapátolt hó kisebb-nagyobb kupacai sorakoztak. Középen a sózástól megolvadt hó helyenként szép nagy tócsákká folyt össze. Az alakiságot mellőzve kerülgettük a pocsolyákat, hogy ne legyünk túl sárosak és vizesek. Közben beszélgettünk, viccekkel szórakoztattuk egymást.
   Pál is sorra került, de most – korán reggel – sem bűvös énekű, halfarkú tengeri tündérekről, sem vízi szörnyekről nem esett szó. Hanem csak egy közönséges izmiri kikötői kocsmában megesett kalandját beszélte el. Amikor a poén elhangzott, hangos tetszésnyilvánítással fogadtuk a mesét. És persze kirobbant belőlünk a nevetés.
   Ekkor úgy harminc méterre előttünk, az egyik magasabb hókupac mögül – talán szintén a nevetéstől – kigurult egy alacsony, kihízott hóember, aki erősen szipogott. Karón varjút mindannyian láttunk már, de mozgó hóembert még nem.
– Ki lehet? – találgattuk.
   Közelebb mentünk. A hóember is közelebb gurult. De nem ám a nevetéstől! A szája ugyanis össze volt szorítva, és nem is szénből volt! Orra ugyan vörösesnek tűnt, de nem sárgarépa alkotta. Vasfazék helyett katonasapkát viselt, söprű helyett meg gépkarabélyt hordozott a vállán. Sőt három krumplivirág is díszelgett a gallérján! Hoppá, ez csak egy behavazott szakaszvezető lehet!
   A behavazott katona közeledett, és egyszer csak a köpenye ujjába törölte az orrát.
– Semmi kétség, ő az! Gombóc szakaszvezető! – állapította meg Pál.
– Csürhe, állj! – üvöltött Gombóc, miután a raj elé ért, és ott lecövekelt. Szemei vészjóslóan villogtak.
   A nevetés páragomolyai azonnal belefagytak a mínusz nyolc fokos levegőbe.
– Oszlopba sorako-zó-ó-ó, iga-a-a-zodj!
   Gombóc fellépett egy kisebb hóbucka tetejére. Jobb kezét – amúgy napóleonosan – bedugta köpenye mellrésze alá:
– Raj, ’gyázz! Jobbra-a-a át! – vezényelt egy újabb hadműveletet.
   Végrehajtottuk.
– Balogh honvéd, három lépést elő-ő-ő-re! – pattogott Gombóc újabb vezényszava.
   Pál kilépett.
– Raj! Hátra-a-a arc!
   Hátat fordítottunk.
– Katona, hogy néz ki maga? Megmondjam? Mint egy madárijesztő. Maga egy alaki toprongy! – rikácsolta Gombóc.
   Pál nem szólt, nagy önuralommal állt egyhelyben.
– Mondott valamit?
– Jelentem, semmit.
– Na azért! Különben is, pofa súlyba, ha én beszélek! – üvöltött paprikavörös arccal, aztán leszállt a hóbuckáról, amelyről eddig seregünket kommandírozta.
   Egy nagy toccsanás hallatszott, aminek zajára mindannyian megfordultunk. A szakaszvezető ott feküdt elterülve a legnagyobb pocsolyában. Pált kivéve mindannyiunkból azonnal kitört a nevetés.
   Végre Pál is elnevette magát, s ahogy nézte a fetrengő Gombócot, a könnyei folytak. Nevetett hajladozva, imbolyogva, a végén már a térdét csapkodta. Hahotázása mint a felkorbácsolt tenger hulláma tört rá a vízben fekvőre.
   Pál egyszer csak felegyenesedett, és mintha elvágták volna, abbahagyta a kacagást.
– Ember a vízben! – szakadt ki belőle a kiáltás. – Ember a vízbe-e-e-n!
   Ekkor már mi sem nevettünk. Minden szem Pálra szegeződött.
   Pál odalépett Gombóchoz. Megragadta a karjánál fogva, és felhúzta a fedélzetre.