A fáradt vezér szomorúan poroszkált hazafelé. Mindig ezen a csapáson szokott járni, ha nem éppen görbe utakon kujtorgott, valami hajadon, szépkarmú csikasz után. A gyűlésen hagyott gondokat már szétszórta a szél, s most semerre sem nézve, üres fejjel bandukolt az orra után. 
Akkor csattant a halál!

Az ordas és a tábori lelkész

– A rossebit, hallgassatok már! – ordította türelmét vesztve a főtoportyán a fegyelmezetlen csordának. Nyomaték kedvéért, nagyot húzott a kezében tartott birkalábbal a mellette ácsorgó nádi farkas fejére. Végre csend lett. Még a kárvallott is csak magában káromkodott, hiszen meg se szólalt az egész gyűlés alatt A szónoki fatuskó mellé is csak véletlenül került, ahonnan már jó ideje szitkozódott a vezérük.
– Földönfutók leszünk! – harsogta tovább a főnők. – A parasztok ellopják a mocsarainkat, felégetik a nádast, csak, hogy több földjük legyen. Eltűnik majd a berek, s fogynak majd vele a vízi-szárnyasok, sőt még a csúszó mászó népség is elvándorol. Még azok az ennivalóan kedves gombfarkú nyulak is új hazát fognak keresni! Most mi a fenét csináljunk? Szedjük a sátorfánkat, vagy kivárjuk itt, míg lelőnek vagy agyonvernek? – de ez már csak olyan szónoki kérdés volt.  
A falka újra fájdalmas tutulásba kezdett, mert már unták a górét, aki megoldás helyett csak szitkozódott, s pláne majd megszakadt a szívűk, mikor a főnök a kövér nyuszikat említette.
Lassan, korgó gyomorral kezdtek hazaszállingózni. A farkasordító hidegben, még az elbitangolt kutyák vonítása is belefagyott a mocsárra ült szürkeségbe. A víz deltája is teljesen beleveszett a vad semmibe, ahol a folyó erekre bomolva, medret vesztve csavargott valahol a felszín alatt. De a téli tájat megszokta a falka; – azért ugyan minek is üvöltenének? – hiszen ősidők óta így rendeltetett. 
 *
A fáradt vezér szomorúan poroszkált hazafelé. Mindig ezen a csapáson szokott járni, ha nem éppen görbe utakon kujtorgott, valami hajadon, szépkarmú csikasz után. A gyűlésen hagyott gondokat már szétszórta a szél, s most semerre sem nézve, üres fejjel bandukolt az orra után. 
Akkor csattant a halál! Egy csapda csontig vájta vasagyarát a bokájába. Tudta, hogy bevégeztetett! Bölcs volt. Hiába is rágná át a lábát a vasfogak fölött, akkor sem élne sokáig. Társai még időt sem hagynának neki, hogy békében éhen haljon, már előtte felzabálnák.
Ezért rövid töprengés után, teli tüdővel vonítani kezdett. Így legalább hamarabb iderohannak a faluból, és agyonverik. Legalább nem tart soká; és a megváltó bunkóütés mégis csak gyorsabb halál. Végre már látta is a közeledő két, bekecses embert, meg egy nagycsizmás kucsmás kisgyereket, ahogy iparkodott a férfiakkal lépést tartani a hóban. Mikorra odaértek, akkor már nem tutult, csak könnyes szemmel felnézett, s hátracsapott füllel várta, míg lecsap a kegyes husáng. 
*
A kis Bitó Bence, büszkén bandukolt a vasárnapi misére, hiszen nagy esemény történt! Ma adták rá először az új farkasbőr kacagányt, ami majd apáról fiúra száll.
 – Na persze, csak akkor, ha kíméli, és nem hagyja, hogy ebben szaggassák meg a vaddisznók. Talán még az unokája is panyókára vetve viseli a kacagányt, amikor az oltár előtt áll az arájával. – Addigra talán már szaga sem lesz a toportyánbőrnek. Igaz most még bő kicsit, de mit számit az , majd belenő.
*
Az ünneplőt már virradatkor legénymódra magára öltötte; a farkas mellső lábait a nyakánál összekötötte, és a két hátsót körülbelül a térdénél fonta imába, mert különben elgáncsolhatta volna saját lábát, ha összegabalyodnának Még az sem volt feltűnő, hogy a néhai, jobbhátsó lába csapdatörten fityegett a hátbundáról.
Bence azért egy kicsit elszomorodott, mert Belkó atya azt mondta, hogy a bundát nem viselheti a papiskolában. Azt ő igenis nagyon jól tudja, hogy szót kell fogadnia az atyának, mert ő lelenc. S azt is őneki köszönheti, hogy Bitó asztalos örökbe fogadta, és a szeminárium előtt kitanulja nála Szent József szakmáját is. De most örömében nem foglalkozott ilyen mellékes dolgokkal. 
Az öreg csikaszról legombolt viselőt, a harangozó két libáért igazította a gyerekre.
– Meg is látszott, hogy művészkezek szabták! Bence csak azt nem értette, hogy mért ugatják meg a kutyák olyan veszettül – pedig ismerik – templomba menet, és a legelőn mért szaladnak szét vad bégetéssel a birkák, mikor tőle, feléjük fújt a szél? 
A templomban, megcsodálták a kis Bitó gyerek kacagányát. Egyébként a farkas bűz nem zavarta a misét, mert a főministráns már időben megpúpozta a tömjénfüstölőt. Fenn a kórusban, ahol égtiszta szopránja dicsérte az Urat, könnyes szemmel hallgatták a reszketeg mámik. – Jó papjuk lesz, ha felnő –, bólogattak egymásnak. Nemhiába találta a harangozó annak idején a csecsemőt Szent Ferenc lábánál, mikor bement a templomba meghúzni a miseboros demizsont A baba rábámult a bekurjantott Belkó atyára, s csak akkor kezdett bőgni, mikor megérezte az arcán a cirógató ujjak szivarszagát. Erre, a pap rögvest átvitte Leipziger Sárához, mert gondolta, hogy a saját kis újszülött Dávidkája mellett, ennek a lelencnek is bőven csurranhat tej, a megtermett anya, áldott csárdájában. – Hogy Sára zsidó? Na és? Szűzmária is az volt. – mondta Benkő atya a néhány, vakszívű templompribéknek. – Egy az Isten, s Ő nem tesz különbséget, hogy ki hogyan imádja. – Csak az emberek; s elfelejtik, hogy ilyenkor az ördög röhög magában. 
 *
Vagy húsz évvel később a kis Bence, már mint tábori lelkész szentelte be a hősi halottakat, mielőtt rátolták volna a földet a tömegsírra. – Oda már nem illik a harangozó szabta farkasbunda – gondolta, s elmosolyodott és kúszott tovább az utolsó kenettel a szögesdrótok felé. Mikor odaért, felemelkedett, hogy levegye a fennakadt bajtársát. Akkor érte a haslövés. Tudta, hogy meghal. De még órákkal később is élt. Már elcsendesedett a harcmező. Mellette a repesz roncsolta ló is megdöglött már. Hát a szegény paci meg miért lett hősi halott? – Istenért? Királyért? Hazáért? – De Bencét ez már nem igen érdekelte. 
Mikor újra magához tért, látta a fehér, téli köpenyes kozák katonát, ahogy részvéttel ráemeli a puskát. Akkor felötlött előtte az a gyerekkori kép, mikor a csapdába esett nádi farkas még könnyes szemmel némán ránézett.
Bence a lövést már nem hallotta, ahogy az nagy csattanással végiggördült a halott hómezőkön.