Indultak volna; a rövid lábak majdnem összekeveredtek. A gyerek elesett: de nem sírt.
  “Utolsó sugarak… e csodásan lágy sugarak…”
  A férfi megint a Nap hullámain volt.
  “Az is voltam… undok…” Gondolta. “De azért nem annyira, mint lehettem volna. Náluk meg aztán… Ki tudja… Összejött az árva tekintetek találkozója, és ennyi; szabad már tudnunk, hogy létezünk…”

 

Leírás

(árvaság)

  A tér sárga-barnuló füvére ült a férfi; előtte zsebkendőt terített magának. Arcát Nap felé fordította, hallotta, ahogy a vadgesztenyefa egy-egy levelet hullat… fffr… sssssffffp…
  Érezte arcán a délután medréből érkező lökéseket… aztán valamilyen hangok… igen, látta fejében azt a nőt (“nem éppen vászonra valón…”, gondolta is. “ Ráadásul ez is: giccs – a giccsért…”): temető s focipálya szegletében: törölgette gyerekarcról a maszatot.
  “… negyven ilyen és másmilyen ősz”…
  Alig-ezt hogy magában kimondta, valami árnyék került Nap s emléke, az anya s gyereke emlékképe s emlékezése közé.
  Nem hallotta, hogy jönne valaki; de eltakarták előle a Napot.
  A copfos volt az.
  Fölnézett: s hunyorgott a jövevényre.
  – Az én anyukám szerint… – kezdte a gyerek.
  – Ne folytasd – mondta ő; s Napnak fordult.
  – Anya szerint… – folytatta (volna) az; de jobb ötlete támad: óbégatva a Szabadtéri előtti salakosig futott.
  – Anya-a-a!... az a hülye azt mondta, hogy ne folytasd…! – Nem könnyezett, de azért még igen bőgött; hevesen mutogatott a tisztás felé.
  Az asszony körülnézett, gesztenyefa felé fordult (a férfi már napoztatta is arcát a tisztáson) – így várt a nő… Talán (leginkább) kedvezüő válaszon gondolkodott? Ezt mondta; elég hallhatón mondta:
  – Csak nyugodtan folytasd, édes csillagom. – A szót, hogy „folytasd“  – nyomatékkal ejtette. Dac is lehetett ebben. – A bácsi nem gondolta komolyan… (szinte mind lassan, aláhúzó-nyomatékkal…).
  “Ha maga azt tudná, anyuka… hogy a bácsi nagyon is komolyan gondolta...” Mondta magában a férfi. S hallhatta, hogy a lábak már – közeledve – trappolnak is.
  Kicsivel később: – Most már figyelsz?
  A férfi felnézett; vállat emelt.
  – Nézd a tenyeremet, és nézd csak!… hogy tudok mosolyogni!?…
  – Mutasd anyádnak. Én nem látom…
  A lány közelebb tette tenyereit (a férfi szemei elé szinte): jól szétnyitotta ujjaik.
  – Na, látod már?… Anya azt mondja, hogy nekem még a kezem is mosolyog...
  – Nem látom; ez a válaszom… – Szemeit csukta, s elfordult.
  A gyerek? Nézte-nézegette tenyerét, leengedte karját. Majd – dülöngélve; nem sértetten, de tanácstalanul – anyjához sétált.
  – Azt mondta, hogy nem látom, ez a válaszom… – Közölte vele. Hangja egyszerü volt, lendülettelen. Tárgyilagos. – Biztosan vak…
  – Nagyon is... – A nő mondta volna még, hogy valószínü… De kerülni akart egy újabb csapdát, úgyhogy elharapta mondatvégét. – … lehetséges…
  Kabáttal, ruhával, a gyerek arcával babrált-piszmogott. Az – eközben – visszafordította fejét, súgott valami titkosat.
  A nő helyeselt, legyintett. A gyerek pedig már mosolygott.
  Indultak volna; a rövid lábak majdnem összekeveredtek. A gyerek elesett: de nem sírt.
  “Utolsó sugarak… e csodásan lágy sugarak…”
  A férfi megint a Nap hullámain volt.
  “Az is voltam… undok…” Gondolta. “De azért nem annyira, mint lehettem volna. Náluk meg aztán… Ki tudja… Összejött az árva tekintetek találkozója, és ennyi; szabad már tudnunk, hogy létezünk…”
  Nem mintha a temetőnél ez újdonságnak tünt volna neki. Már ott elege volt belőlük. „Minek annyit bonyolódni?… Az ember már halottaival se beszélgethet, nem lehet csendben, nem lehet meghitten velük... az ember se a magányt, se önmagát nem képes elfogadni. No, persze, nem úgy, ahogy mostanán menne, szinte rendelésre, mert az emberben úgy tátong világnak a… lélek… az egész, mint egy nyitott nadrágslicc, vagy szoknyahasíték… Nem is annyira horrori, nem is annyira ijesztő, legfeljebb botrányos: és ettől el is fordulnak a fejek, tekintetek... Ha dugóhúzóval tépnek ki egy szívet – eleven mellkasból… attól, bezzeg, nem… Ez az éghajlat külön kedvez is ennek; s e faj olyan otthonosan is tévelyeg benne…”
  A fordulónál – a ligetkapu melletti trafiknál – a lány újra visszanézett “a bácsira”; diadalmasan nézett.
  És a férfi még láthatta is volna, hogy még legyint is. Mintha – késve bár – utánozná anyja legyintését.
  És a nő – elégedetten, büszkén, szinte kérkedve – gyerekfőre tette kezét.
  Bár még vissza-visszanéztek, de aztán a híd után majd eltünnek: a part mentén. S bele is vesznek hamarost a város forgatagába: e kicsi, de máris büdös, fojtogató-páratelt, zajos mosóüzembe…
  S elkeverednek – összevisszadobáltan ugyan, valahogy, csak-csak… el, oda, ahonnan jöttek…