Azonban az utóbbi ezer év során fokozatosan ráunt a dologra. Vissza akart vonulni – vagy munkahelyet változtatni, bár erre nem sok kilátás mutatkozott. Maradt hát a visszavonulás. Amúgy is kezdte öregnek érezni magát; például egyre nehezebben ébredt és egyre kevésbé vágyakozott a rombolás után.
Csupán azért bújt elő még egyszer, hogy elköszönjön az emberektől. Ezek a kicsinyke, ijedező lények úgysem értenék meg a szavait, így hát a legkifejezőbb tevékenységét választotta az utolsó üdvözlet kommunikálásának eszközéül; pusztított.

Gigant

Gigant kiemelte fejét a tengerből és végignézett az előtte elterülő város látképén. Kárörvendőn elvigyorodott, majd komótosan úszni kezdett a rakpart felé. A víz hamarosan sekélyebb lett valamivel, így előbb-utóbb megvethette lábát az iszapos fenéken és azután kényelmes léptekkel ment tovább.
Az elébe kerülő mólókat hányaveti mozdulattal félretolta — az oda kikötött kisebb hajókkal együtt — és kitaposott a partra. Jól odaverte a lábát, hogy az aszfalt felszakadjon és a beton elmorzsálódjon. Nehogy már csak úgy kilépjen! Hiszen ő Gigant; az a dolga, hogy pusztítson és romboljon!
Természetesen élvezte a Sors által reá rótt szerepet. Ha már Gigantnak született, a pusztítás nagykövetének kellett lennie az emberek e kicsinyes világában, akkor miért ne szerethetné a rombolást. Egyébként is; ez a munka sokkal több lehetőséget rejtett, mint amennyit a felületes szemlélő elsőre láthatott benne.
Például a filmesek egészen felkapottá tették a szakmát. Főként a japánok voltak elég érzékenyek ahhoz, hogy egyfajta mítoszt szőjenek az alakja köré. Persze, megvolt minden testi adottsága ahhoz, hogy mitológiai szereplővé váljon… A természet védelmezőjévé... A hatalmas, világpusztító szörnyetegek ellenségévé...
Mi több, így még azt is elnézték neki, ha verekedés közben egy-két... na jó, hat-hét toronyházzal több dől össze a kelleténél. Az emberek olyan picik, hogy nem láthatják be a csatateret. Képtelenek felmérni, hogy mennyi rombolás szükséges egy-egy úgynevezett „világpusztító szörnyeteg” elintézéséhez. Így ő szinte kötetlenül kiélhette a magas épületek ledöntésére irányuló szenvedélyét. Ezúttal is emiatt bújt elő a fene tudja melyik legendában elbeszélt rejtekhelyéről. Illetve, részben emiatt.
Az egy dolog, hogy a természet Gigantnak szülte, és az is egy dolog, hogy az emberek filmsztárt csináltak belőle. Mindkettőnek van jó és rossz oldala, mindkettőt lehet szeretni és utálni. Ő egyszerű elfogadással tekintett a munkáira; nem élte bele magát, hogy örökké tarthatnak, nem problémázott a nehézségeken és az örömteli pillanatok sem hatották meg.
Azonban az utóbbi ezer év során fokozatosan ráunt a dologra. Vissza akart vonulni – vagy munkahelyet változtatni, bár erre nem sok kilátás mutatkozott. Maradt hát a visszavonulás. Amúgy is kezdte öregnek érezni magát; például egyre nehezebben ébredt és egyre kevésbé vágyakozott a rombolás után.
Csupán azért bújt elő még egyszer, hogy elköszönjön az emberektől. Ezek a kicsinyke, ijedező lények úgysem értenék meg a szavait, így hát a legkifejezőbb tevékenységét választotta az utolsó üdvözlet kommunikálásának eszközéül; pusztított.
A rakpartról besétált az épületek közé. Minden lépésnél jól odacsapta a talpát, hogy mintha szavakat nyomatékosítana egy-egy dobbantással. Egyik könyökével bezúzta egy toronyház oldalát, másik karmos mancsával letépett egy foncsorozott üvegkupolát. Egy pillanatra megtorpant, mert amúgy tetszett neki a tükröző félgömb, de már mindegy volt; összetörte. Egy kívülről szinte észrevehetetlen vállvonással – az imázst meg kell őrizni – folytatta útját a város közepe felé.
Egy építkezésen letépte egy daru karját és azzal verte szét a szomszédos bevásárlóközpontot. Egyre jobban belelovalta magát; lassan úgy érezte, talán még dühöngenie is sikerülhet. Sohasem tartotta magát amolyan tessék-lássék alaknak, és rendesen el akart köszönni.
Csakhogy... felfigyelt egy furcsaságra. Ő, Gigant, ott tombolt (na jó, még épp csak belekezdett) a városban, egymásnak borította a térdénél magasabbra nyújtózkodó épületeket, és közben az emberek élték tovább a mindennapi életüket. Az utak bedugultak, a volán mögött ülők egy része káromkodva üvöltözött a másik részének; egy fiatal, babakocsis anyuka épp őt nézte... vagy legalábbis őfeléje nézett és valószínűleg a mögötte lévő óriásplakátot olvasta, közben kezével árnyékolt szemének. Átnézett rajta.
Gigant döbbenten fordult körbe; az imént elvégzett rombolásnak nyomát sem lelte maga mögött, és roppant teste nem vetett árnyékot. Mi több, teljesen elhalványodott.
Elindult vissza, titokzatos rejtekére. Tisztában volt a történtekkel és nem érintette mélyen a dolog, eltekintve némi szomorúságtól. Immáron, hogy az emberek többé nem hittek benne, nyugodtan visszavonulhatott; akár meg is semmisülhetett.
Kicsit bántotta, hogy nem tudott elköszönni.