A bozontos hajzat, mely a belétörölt zsiaradék tápján már önálló életre kelt s a rőt szakáll, mely indulatos tekervényekben örvénylett és hódított teret magának a szélrózsa minden irányában, idegen gondolatok számára áthatatólhatatlan sövényként ővezte Káin fejét és védte arcának vonásait avatatlan pillantássok elől. Attól ugyan nem tartott Káin, hogy ráismernek, hisz rajta kívűl csak Isten, más nem tudhatott a gyikosságrról, de a gyökeres változás, melyet ez a gyalázat hozott életébe, azt eredményezte, hogy semmit nem akart ő már tudni senkiről és semmiről.

Káin

A szürkületi madarak illetlen rikoltozása azzal a hírrel traktálta Káin elméjét, hogy már estébe hajlik a délután és lasssan elmúlik egy nap megint, mely nem sok fényessséggel ékeskedett. Hanyatfekve pihentette tagjait és ormótlan életét a pamlagon, szobájának egy szegletében, ahonnan nem lehetett látni az ablakot. Értelmetlen árnyak lopakodtak a falakra és onnan visssza a szabadba. A dátumot illetőleg némi zavarban volt Káin. Ő, aki ismerte a módját annak is, hogy lakásában, amelyből ki nem mozdult már vagy negyven éve, hogyan lehet csontjai hőmérséklete alapján megállapítani, melyik gyümölcs érik – a szilva, szőlő vagy a cseresznye – és mely virágok nyílnak a kertekben, most csak a derengő lég hűvös ölelését, érezte nyakán, mint egy kötelet, de arra már nem volt agyerő a fejében, hogy az évszaknak is jelét vegye. Szemeit Káin, akinek apja választotta ezt a csúfos nevet, a mennyezetre függesztette és átkokkal illette az öreget idestova három napja már.

A bozontos hajzat, mely a belétörölt zsiaradék tápján már önálló életre kelt s a rőt szakáll, mely indulatos tekervényekben örvénylett és hódított teret magának a szélrózsa minden irányában, idegen gondolatok számára áthatatólhatatlan sövényként ővezte Káin fejét és védte arcának vonásait avatatlan pillantássok elől. Attól ugyan nem tartott Káin, hogy ráismernek, hisz rajta kívűl csak Isten, más nem tudhatott a gyikosságrról, de a gyökeres változás, melyet ez a gyalázat hozott életébe, azt eredményezte, hogy semmit nem akart ő már tudni senkiről és semmiről. Eleinte úgy gondolta, hogy bűnhődésnek meg tenné tán az is, ha nőül venne egy rusnya férget azon bestiák közül, kiket harácsoló természetük és méretes ülepük miatt méltán megvetett. Életét, mely egy ilyen frigy után egy fabatkát sem ért volna, ily módon kínálta föl Istennek a kioltott életért cserében – annak bizonyságaként, hogy őszinte indulat, nem pedig, ahogy krónikák fogják majd számontartani, a meghasonult személyiség hajtotta bele a rokoni vér kiontásába.

Eredeti tervétől elállt azonban, miután szellemét megszállta a sugalat, hogy Isten kedve szerint az lenne leginkább, ha feladna minden kapcsolatot a romlott, főldi javakhoz kötődő világgal és élete hátrlévő részét remete módjára viselné el. Ez eszme által vezérelve oly akkora magányba vonult, hogy ki is száradt volna szomjúhon és el is porladt volna éhiben, ha némely ember szíve meg nem esik rajta és szerít nem ejtik annak, hogy Káin, szűkös igényeinek megfelelően néha kenyeret, kis szalonnát és nagy ritkán egy-egy üveg bórt is találjon kunyhója ajtaja előtt. A szalonna ugyan avas volt minddig, a kenyér száraz, a bór pedig savanyú, de Káinra az ízek mégis kellemesen hatottak, mert ő a gondviselés kegyét vélte fölfedezni a silány eledelben, melyet meggyőződése szerint Isten küldött neki az égből a gondviselés jegyében.

A halványan szórt fény most sávokban szűrődött az ajtó alatti résen át a helységbe. Ez a jelenség Káinnal azt tudatta, hogy étel van az ajtó előtt és ezek szerint neki éhesnek, tán szomjasnak is kéne lennie. Erőt vett hát magán , föltápászkodott fekhelyéről és elbotorkált a bejárathoz, miközben olyanokat mondott, hogy ördög és pokol, meg a fene vigye el. Rekedtes hangja idegenül csengett vissza az üres falakról. Káin elcsodálkozott: Az évek óta tartó gondolati csendet most különös élességel törték meg és hatották át az önmagukat formáló fogalmi képzetek. Olyan érzetek ébredtek föl benne, hogy ő maga a sátán, aki a poklok mélyén lakozik, de most emberi lényként kell táplálékhoz jutnia. Kinyitotta hát az ajtó, bekotorta az élelmiszereket, szemei eközben gyorsan felmérték a terepet.

A kis települést, ahól viskója állt, lebontották már, és most egy népes utcára nyílott az ajtó. Sietős emberek jártak-keltek. Rövid szemlélődés után Káinnak meg kellett állapítania, hogy elvadult külseje magára vonja a járókelők tekintetét, melyben többnyire undor és megvetés űlt. Néha gúnyt, mitöbb, alig titkolt támadókedvet is kiérzett Káin a pillantások mögül. Ez fölkeltett benne egy viszonzó ellenérzetet, amely hamarosan haraggá fajúlt és már-már azzal fenyegetett, hogy elhatalmasodik rajta. Valósággal megkönnyebűlt, amikor érezte, hogy, ha nehezen is, de meg tudott bírkózni a keblében gyülemlő indulatokkal, mert jól tudta, hogy bibliai rokona, a garázda Káin is ilyenfajta érzelmek igájában verte be husánggal fivére fejét.

Amikór kies odújába visszahúzódva leűlt a pamlagra, hogy megvizsgálja a begyűtött eledelt, Káint az egyedűllét kínos érzete fogta el. Szemeit a mennyezetre szegezte és keserű sirámba fakadt: „Apám, te részeges csavargó, ki rámküldted mindezt, szánom-bánom, hogy betőrtem a fejedet, te nyavalyás lókötő. Könnyek közt siratlak, maradj ott, ahól vagy, a pokolban!”

Vígaszát Káin ma a borban sem lelte, pedig ebből két üveggel is akadt az adományok között. Mire az első üveg elfogyott, eloszlottak ugyan a gyötrő tudati képek, de helyükre más nem lépett. Fejében ott tátongott megint a fekete űr, mely az ismeretlenek halmazával érvelt, fenyegetett és nem mozdult el semerre. Kötelességszerűen megitta a második palack bórt is: Megtőrte a pecsétet, hogy szabadonengedje a szellemet. Ezután ledőlt a pamlagra és ernyedten várt az öngyílkos merénylőre. Szívében azt kívánta erősen, hogy támadjon fel apja, anyja, testvéröccse és mindazok, akiket lemészárolt fejében. Káin ekkor úgy vette észre, hogy gyarló teste engedelmeskedik a szellemi parancsnak. A bor tűzével egy jóleső enyhültség áradt szét tagjaiban, melyek mintha téli álomból ébredeztek volna.

Most már tudta, mi a teendő. Előhalászta rejtekéből a pástétomot, a jobbnál jobb sülteket, hidegen és melegen, jókat evett és ivott fűszeres borokat. Amikór végzett a lakomával, fölrázta százéves álmából a teknősbékát, kutyát macskát és a többi jószágot, hadd szűnjék meg számukra is a lidérces bénulás. Ezután méltósággal kiballagott az udvarra és felvetett fejjel bámult a feketén szikrázó magasba. Nem kellett számolnia, kiderűlt a levegőben úszó illatokból, érezte homlokán és arca enyhe bársonyán, hogy megvannak a csillagok mind. Ott tologtak az éjszakában fényesen, egymás hegyén-hátán mit mindig, a baromfiudvaron.

Ezzel eldőlt a kérdés. Semmi kétség, minden idők elteltével fent fog majd űlni az Úr a legmagasabb trónon, hogy megkérdezze az embert, milyen ember volt. És megkérdezi majd a madarat is, hogy milyen madár volt, rákérdez minden állatra, hogy milyen állat volt a maga nemében. Őt, Káint azonban nem fogja kérdezni, mert neki, ezt Isten tudja, Káinnak kellett lennie.