Jaj csak ne lettem volna oly annyira együgyű, hallgattam volna a komisz érzet szavára, szakított ki zengzetes nagy sóhajokat kebelébű’ a hadvezér, ki hittel hitte, hogy csupán annyiból áll evilági útja, amennyit kialkuszik Istennel, hogy aztán a bátorság erényével végigjárja azt. Aznap reggel megérezte valamilyen módon mégis, hogy nagy baja fog esni, mert azt mondotta hűséges szép hitvesének, jaj elmének én most meghóni.

Megőltek egy legényt

Egyszer csak ott állt szuróstúl köpönyestűl a bérenc és azt mondotta, véged van Zríni, ütött az órád, mert nem vigyáztad éltedet a gyilkos gyesznyó agyara ellent! Se ideje, se kedve nem volt Zrínyinek gondjait újra megélni, csak tette, mit helyében mind aki ösméri Istent megtett volna, elrebegte végső fohászát. És ahogy béhatolt a gyilok az anyagba s megfordult a testben zsigerek közt sikongva, olyanul szállt le szellemében a tágas nagy nyugalom. Mintha soha nem lett volna és csak most kezdené az evilági réjtélyeket sejteni, szűve tája fölszállott a magosba, itet penig lázborzalom fogta el.

Látod fiam, milyen szépen piroslik vére a megáradt Almásban, mily kecsesen fodrozza a szél kezén, lábán, hátán az öböl vizeit? Én előre megmondom gyermekem, néked is azok fogják béverni a fejedet, akik félnek akkor is, sőt akkoron félnek leginkább, ha kezükben a hatalom.

Hol találjam helyemet e lélektelen világban? – kérdezte volna Zrínyi önmagát, ha még létezett volna, de nem volt ő mán sohun, mert megvágták a gigáját, elcsurgatták vérit, mint a malacnak, betőrték a koponyáját velejéig, megtapodták torokporcát, törökverő csontjait. Sőtét verembe vetették testét-lelkét, hazánkfia szellemét, csalárd szóval bizonkodván: „Ihun szök majd újonan magosba a kersztyén szellemű véderő” – holott a szurót bökték kebelébe és hóttettemét vadkan módján megteperték.

Nos, megnyesé-e már a vadkan nagynevű ellenem szűvét-máját, veséjét a hatalom erkölcse nevében? – kérdezé a császár findzsa nagy szemei forgatása, horgas orra, lepcses ajka lógatása közepette. Möghallgatá a jelentést, oszt mán csak leveskéjét lefetyelte imigyen: Wesselényi ellenében nem kell mán ilyen difficilis módon eljárni, itet majd a bakó fogja megfaragni, ha én mondom, a tarkója tájékán, úgy ahogy azt megérdemli mindegy ki, aki ellene szögűl a hatalom parancsának. Ilymódon képzelgett a bitór az akkoron mán jövőbéli fejében és addig-addig görgette az országalmát, pörgette a jogarpálcát, míg el nem sorvasztott minden ellenvetést és álomba nem bókoltatta a fejeket, melyek mostantú’ fogva mán csak rabúl forogtak a nyakakon, mint a facsiga. Oda is kurjantott a fullajtárnak: Hallod-e öccse, vess oda ezeknek az ebeknek egy kis eledelt meg valami italfélét, ha nem kerül sokba, hadd imádják szűvvel-lélekkel szőrös-bőrös eszményi képemet a magyarok, tótok, oláhok, ruténok, muszkák meg a cigányok, a szerecsen király s a gyilkos meg a remete és minden egyéb népek-nemzetek a Dunának, Tiszának, Drávának, Szávának partjain: A jóllakottság érzéklete majd kábává teszi a hősöket és mindenki fiát-borját, ha én ezt imígyen akarom.

Jaj csak ne lettem volna oly annyira együgyű, hallgattam volna a komisz érzet szavára, szakított ki zengzetes nagy sóhajokat kebelébű’ a hadvezér, ki hittel hitte, hogy csupán annyiból áll evilági útja, amennyit kialkuszik Istennel, hogy aztán a bátorság erényével végigjárja azt. Aznap reggel megérezte valamilyen módon mégis, hogy nagy baja fog esni, mert azt mondotta hűséges szép hitvesének, jaj elmének én most meghóni. Ne bolondozzék kend, édes uram, meg ne haljon nékem egy csöppet sem, várom haza délidőben, savanyú csíkot főzetek a káposztábúl, de úgy ám, hogy benne lészen a gyesznyó körme, de még az ormós nagy medve talpa is.

Csízmája cuppog, köpönyege ázik, jó Zrínyi cobukál a késő őszi kátyolban, harasztban, esőfényű gondolatok fölyhősitik, ám nem félszegítik kedélyét. És ihun dördül a mordály, most fordul a penge kebelében: Maszlaggal vetnek véget az Igaznak azok, akik ráhágnak rútra, szépre, szajhára, szűzre, kancára, szukára, hogy az ivarzásban, ne ám a bajvívásban élvezzék a férfiúság örömét.