Ringatást ígért a növényeknek a puhának tűnő pára, de fagyos volt a karja. Elmúlásba dermesztette a hiszékeny leveleket. Azok később döbbentek csak rá, hogy gonosz varázslat történik velük. Szabadítóért imádkoztak. Didergő fohászuk rövidesen meghallgatásra talált. Fényesedni kezdett a táj, majd felragyogott a nap.

A vonatunk száguld tovább!

    Dolgaim a fővárosba szólítottak. Vonaton utaztam. Jegyzeteimbe mélyedtem, s észre sem vettem, hogy a szerelvény egy állomáson megállt. Csak amikor indult s rándult csöppet a kocsi, rebbentem föl.
Kitekintettem az ablakon. A sínem mentén vadrózsabokrok integetnek. Nem búcsúznak, hívogatnak inkább a piros bogyókkal a piros bogyókkal ékszerezett ágak.
    Látványuk több évvel ezelőtti emléket idéz fel bennem.

    Barátommal őszi vasárnapi hajnalon csipkebogyó-gyűjtésre indultunk. Minden gondunkat magunk mögött hagytuk, mikor a rozoga autóval kihajóztunk a városból.
    Falvakon át vezetett az utunk. Láttuk, fázósan húzódnak összébb a házak. Tehették, hiszen köddé váltak a ködben a kerítések.
    A derengő homályban időnként leállítottuk a motort. Vadászösztönünkre hallgatva, óvatos léptekkel indultunk abba az irányba, ahol búvó csipkebokrot sejtettünk.
    Néha kanyargó patak mellett haladtunk. Lopva figyeltük a még alvó vízcseppeket. Behunyt szemmel, hosszú sorokba összekapaszkodva hagyták sodortatni magukat.
    Ringatást ígért a növényeknek a puhának tűnő pára, de fagyos volt a karja. Elmúlásba dermesztette a hiszékeny leveleket. Azok később döbbentek csak rá, hogy gonosz varázslat történik velük. Szabadítóért imádkoztak. Didergő fohászuk rövidesen meghallgatásra talált. Fényesedni kezdett a táj, majd felragyogott a nap.

    Kiszálltunk a kocsiból. Könnyedén kerülgettük a tócsákat az áradó fényben. Vigyáztunk, nehogy a mélyükön kerengő felhők közé essünk.
    Sárga tarlóból zöld gyomszigetek emelkedtek. Hüppedt kazalvárakhoz ha értünk, léptünkre ezerfelé szaladt a várvédő pockok gyáva serege.
    Örömmel fogadtak minket a becserkészett bogyótermő ágak. E szürettel nyert értelmet tavaszi s nyári munkálódásuk. Kapkodtuk a testté sűrűsödött kis lángocskákat. Fölöttünk az égre a repülők fehér, kezünkre a tüskék piros csíkokat rajzoltak.
    Szorgoskodásunk közben a magunk s a világ dolgairól beszélgettünk. Minden bokorhoz érve egymáshoz kerültünk közelebb.
    Miután a portyáról visszatértünk, csipkebor készítéséhez kezdtünk. Mostuk, válogattuk, tisztítottuk a zsákmányt. Az alkalmasakat bödönökbe tettük, cukrot és vizet öntöttünk rájuk.
Míg a szertartás zajlott, másfajta bogyókból készült itallal koccinthattunk.
    Néhány hét múlva leszűrtük s üvegekbe öntöttük a tisztulni látszó drága nedűt.
    Később rendszeresen látogattuk a műhely sarkába fektetett palackokat. Elégedetten szemléltük a seprűréteg fölé nemesedő olajsűrű italt.

    Tűnik az emlék. Tekintetem a múltból a jelenbe ér, aztán megint vissza. Megszólalok. Magamban. Barátomhoz beszélek, mintha mellettem ülne:
    – Látod, egyet sem bontottunk fel az aranyló borokból. Különleges alkalomra vártunk, aztán megfeledkeztünk róluk. Ritkultak, majd elmaradtak a találkozásaink. A hétköznapok elfoglalták az ünnepnapjainkat is. A létra s a festékes edények rövid időre sem adták át helyüket senkinek a kocsiban. Engem pedig íróasztalom láncolt magához. Írásra, olvasásra kevésnek bizonyultak a munkanapok estéi, éjszakái.
    „Elhallgatok.” Az előző évek képei némán peregnek tovább: A csipkeszüretek kétszer ölelt magához egy titokzatos hatalom. Mellemet szorította, hátamba mélyedt ökle, s a fájdalomtól gyöngyöző homlokomban gyönyörködött.
    Folytatom:
    – Miért akartad behozni a „lemaradásodat”? Felrobbant a szíved. Mielőtt simult volna a seb, rendült újból. Aztán megállt. Elnémult benne a világ. Soha nem ihatjuk már meg az aszút.

    Fölállok, az ablakhoz lépek. A csipkebokrok rég elmaradtak. Üres őrbódét látok…,majd egy másikat. Abban sincs senki….Itt a harmadik!…Azt is elhagyták! Senki nincs az őrző helyeken! A vonatunk száguld, száguld tovább…