Egész éjjel röhögünk. Röhögünk, táncolunk, beszélgetünk, iszunk. Iszunk, táncolunk, röhögünk, beszélgetünk.
A ruhatár elől hív taxit. Kilépünk a sötétség báljából, a neonfényben összetapad a szemünk.

Dzsinntonik

1.

A pult előtt vagy öt méterrel egy hatalmas sütőtökbe ütközöm. Szédületes a tömeg, pontban éjfélig ingyen piát mérnek. Esélytelen vagyok, úgy érzem, a csapos hihetetlen messze van. Ha még átkiabálhatnék a boszorkányok, vámpírok, ördögfiúk és zombik feje fölött! De a magam alig százhatvanöt centijével?
– Segítsek? – kacsint rám maga Jack Sparrow. – Fogadjunk, hogy már a második vagy a harmadik körödet rovod. De most túl nagy lett a tömeg. Mit kérsz?
– Egy koktélt. Ja, és még egy unikumot is.
– Oké, mindjárt hozom. Itt várj meg. Vagy tudod, mit? Ott, a sarokban van egy kettős tükör. Át tudod préselni magad addig?
Elég lassan araszolgatok. Őrjítő ez a rengeteg ember itt! Három-négy percbe is beletelik, mire a tükrökhöz érek. Leparkolok egy Frankenstein mellé.
– Van egy cigid?
Megkínál, tüzet is ad. Amúgy nem dohányzom, de olyan jól esik most.

– Az Éjszaka királynője füstölög! – Jack áll előttem, vigyorog, a kezembe nyomja a koktélt. – Unikum már nem volt. Hoztam hát egy gin-tonikot.

A teli poharakat a zsebéből varázsolja elő. Már én is röhögök.

Egész éjjel röhögünk. Röhögünk, táncolunk, beszélgetünk, iszunk. Iszunk, táncolunk, röhögünk, beszélgetünk.
A ruhatár elől hív taxit. Kilépünk a sötétség báljából, a neonfényben összetapad a szemünk.

Hozzá megyünk. Hangulatos kis garzonlakás. Zenét tesz be. Táncolunk.

Röhögünk, táncolunk, iszunk. Iszunk, táncolunk, röhögünk.
Táncolunk. Csókolózunk.
Szeretkezünk. Órákig szeretkezünk.

Jó lenne ájultan aludni egy nagyot, mégsem várom meg a reggelt. Maradjon ő örökre Jack Sparrow, és maradjak én neki az Éj hercegasszonya.

2.

Sejtettem, hogy majdnem tizenöttel fiatalabb nálam. Csak néhány perce állt még az út mentén, a megállóban. Egy kóbor kutyát simogatott, ezért késte le a buszt. Mázlija volt, hogy épp arra mentem. Pedig nem szoktam stopposokat felvenni, mostanában nem.

Jó hetven kilométer van előttünk, szól a rádió. Kezdetben szégyenlősen, majd egyre nyíltabban beszélgetünk. Talán, mert tudjuk: utunk végeztével az autóban hagyjuk titkaink.
Sokáig vizslat, stíröli a csíkos harisnyám, a tűsarkú bordó csizmám, a szoknyám. Óvatosan teszi a combomra a kezét.

– Nagyon sietsz?
– Nem, egyáltalán nem. Elég, ha háromra érek Pestre. És te?
– Én sem rohanok.

A parkoló szinte teljesen üres. Sosem voltam még ilyen útszéli motelben, szégyellem is magam egy kicsit, a recepciós bizonyára tisztában van vele, mi miatt jöttünk, és mi miatt távozunk majd két óra múlva.

Mindketten zavarban vagyunk. Nézzük a kétes tisztaságú lepedőt, a málló vakolatot, az ágy alól előkandikáló porcicákat.
Most én vagyok, aki elkezdhet valamit, aki vezethet egy kezet. Finom a szája, jól esik a csók, gyorsan nekibátorodik ő is. Egymás után kerülnek le rólunk a ruhák, egy férfi holmit egy női követ. Már egyáltalán nem visszafogott, idősebb testem, tapasztaltabb mozdulataim egyre izgatottabbá teszik.
Két óra önkívület. Két óra finom élvezet.

Mint egy desszert, olyan ő most nekem, somlói galuska vaníliafagyival nyakon öntve, apró mazsolákkal a közepén.

3.

– Már nyolc éve vagyok sámán. Ahogy megláttalak, rögtön tudtam, beszélnem kell veled. Ezzel az elveszett, de erős lélekkel, akit beszippantott a megismerhetetlenség spirálja.

Újjászületés-gyakorlatokat mutat egy könyvből, lelkem súlyait így pakolhatnám le, és így teremthetnék szellemi kapcsolatot az őseimmel.

Majd finoman a hasamra helyezi a kezét:
– Sokat kellene meditálnod. Mutatok hozzá légző-gyakorlatokat is.

A keze a hasamon marad. Ráteszem a könyvet és kinyitom. Sokáig lapozgatok, csak a képeket nézem.

A könyv a kezén. A keze rajtam. A megismerhetetlenség spirálja.

Mozdítaná, nem hagyom. Egyre erősebben szorítom rá a könyvet.
– Nem akarod?
– Most nem. Nem vagyok ráhangolódva.
– Akkor hunyd csak be a szemed. Erre is tudok egy remek gyakorlatot. Csak próbálj meg teljesen ellazulni.

Könnyű szövésű kendő kerül a szememre, a cédéből mormogó-susogó hangok szállnak. Hanyatt fekszem, ő a fejem mögött, kezeimet a térde alá szorítja. Tenyere a mellkasomon, lélegzetem ritmusaira nyomkod. Feloldódnék, ha nem lenne hűvös a keze, ha tetszene a zene, ha tetszene az illata.
A hűvös végtag lejjebb vándorol, megérinti a mellem, beszökik a pólóm alá. Érzem, nyirkos is, mellbimbóm nem az izgalomtól merevedik. Megfeszítem a testem, de már későn.

Nyolcvanöt kiló présel bele az ágyba, letépi rólam a nadrágot, a bugyit. Erőszakos merevedése nyitja combomat. Az arcomra nyál csorog, lihegését nem is hallom már, csak a cédéből szökő mormogást.
A másodpercek ritmusa, amit számolgatok. Hétszáznyolcvankettőig jutok, mikor a hasamra élvez.
Leoldja szememről a kendőt, így érnek véget szutykos álmaim.

4.

Anna Péter nélkül. Egy száműzött dzsinn, önmaga palackjába zártan.

Anna Péter nélkül. Az egyedüllét ujjongásával, férfi nélkül, mégsem egészen nőként. A teste hajtja csak, a saját vágyai. Önmagán kívüli testeket keres, saját szomjához illő férfitesteket. Már jó egy éve az idegen érintésektől, az idegen sóhajoktól nem kíván mást, csak egy kis megnyugvást, egy pillanatnyi szünetet a folyton lobogó, kielégíthetetlen várakozás kínjában.

Annát így nem is igazán érdekli a másik, a partnerek kiléte egészen véletlenszerű. Lehet bárki, tényleg akárki, azt az éjszakát úgysem követheti soha a következő. Az éjjelekből pedig mindig hajnal lesz, szép napsütéses reggel, amidőn a dzsinn, menekülve a fény elől, önként visszamászik a palackjába.

A napközbeni várakozó, sarokba szorított dzsinn. Kitörni készülő vadóc démon, beszorítva az üvegbe, a nehezen nyíló műanyag kupak alá zárva.

Néha érkezik egy kéz, test és lélek nélkül, pusztán egy kéz, hogy kicsavarozza azt a nehezen nyílódó fedelet. A dzsinn rettegve lapul odabenn. Fél és figyel. A matató kéz megáll.
Érkeznek még másik kezek, kezek, akik csavarozni, kezek, akik bontogatni próbálnak. Egy türelmetlen, dühös végtag a palackot a földhöz vágja.

De mikor leszáll az éj, és a megnyugtató sötétség, a csend terül a spájzra, a dzsinn felpattintja a kupakot. Saját vágyaival pattintja fel. Aztán jóllakottan visszatér reggel, visszabújik, hogy féljen tovább a napközbeni kezek kutakodásától.

Szabad vagyok. Minden éjszaka kiszökhetek. Bár minden nappalomat várakozva, az üvegbe szorítottan töltöm, de az éjjelek az enyémek. És jól van ez így.

Anna persze még nem tudja, hogy újabb hat hónap elteltével Aladdin kitapogatja majd ezt a poros kis flakont a spájzban, meglehelgeti, s a dzsinnt figyelve, duruzsolva és mesélve kihúzza azt az istenverte, bedugult kupakot.