Aztán, akinek sikerült megnősült, most pedig az asszony szájától vagy terebélyes lankáinak vágydallamaitól rettegve űzi itt az időt. Legtöbbjük azonban, mint amilyen a tisztelt Rúzsajak úr is, nem nősült meg soha, gyereke sincs. Ennek ellenére számára az Ihlet mélyvize a Nőben rejlik, így minden rossz élményét feledve Múzsát keres, új betevő falatot az ecsetnek.

Paravánok. Üres keretek. Vártak valamire.Néma csend. Aztán valami más, messzi zene csendül fel.

Egyszer a száguldás és gyilkolás, másszor a szüntelen mozdulatlanság. Amint csikorgó nyakkal hátranézett, olykor-olykor emberpárok sétáltak át a hídon, s őfelé tartottak, mivel ő és hat vezértársa állt a Hősök tere tengelyében. Tán az idő tengelyében is, ám ebben nem volt biztos.

A lány négykézláb a földön, pezsgőspoharak koccanása a fülében, mint aki egy sötét  alagútban rendezett zsúrról mászik elő, és hírtelen szembetalálja magát a fénnyel,  egyszeriben mutatva érzékenységet az újdonsült dolgok iránt, úgy a lány a mozdulatlanságába  zárva tapogatja a padlót, miközben bámulom a popsiját, azon semmi nem maradt a tegnapból, pontos és kisimult, a bugyinak feszülő farizom az anatómia szépségét bizonyítja, igen, egy   másnapos lány popsija körvonalazódik a reggel megjelenésével, elől a két kar nehézkedése, ahogy támasztja a padlót, rá ne dőljön, mennyi ellentmondás egy nőben, mint a dohányos nők ajkai, mindkettőnek szívó ereje van.

Megint eltelik egy kis idő, hogy rávegyem magam a megszólalásra, kérdezem a lányt, mi legyen, nem válaszol, öltözzünk fel, mondom nyugodtan, megfogom a kezét hogy visszamehessünk a szobába, nem ellenkezik, hagyja magát vezetni, a szobában  megsimogatom az arcát, a mellét már nem merem, elmosolyodik, mint egy darab fény ragyog a szája, öltözni kezd, megigazítja a bugyiját, percek alatt belebúj a pólójába, melltartót nem hord,

A férfi nem szólt, Annácska és a cigánylány nem tudtak a határidőről, de egyre hosszabb utakat tettek meg, egyre kevesebbet töltöttek az udvaron, a kertben, a konyhájukban. Egyik este a cigánylány nem tért vissza Annácskával a mezőről. Elmenni nem látta őket senki. Senki nem tudta, merre keressék. Senki nem ismerte az útvonalaikat, mikor merre, mikor merre nem. A falu nem vett tudomást róluk. A falu nem látta baktatni a kislánnyal, nem hallotta énekelni, nem látta csukára halászni. Ha látta, törölte a tudatból. 

A laza negyvenes pár perce visszatért. Ő pontos volt, a vonat ellenben már induláskor késébe kerül. Szerencsére a fiatal apuka így biztosan visszatért az útra vett üdítőkkel, úgy jó a gyerek, ha kerek, s még arra is van ideje, mielőtt elindulna a vonat, hogy felpakolja az imént agyonrángatott bőröndöt, és a csomagtartón még egy kis ideig tovább igazgassa. Minden bizonnyal Ottlik őrmestere reinkarnálódott a hangosbemondón át közvetített hang tulajdonosában. Köszöntjük kádvás utasainkat. Idősebb nő telefonál.

Tekinteted visszakúszik a kerékpárra a síron. Tudhatnád jól, abból nem fogod kiolvasni a választ. A makacsság azonban a szád szögletébe sűrűsödik, s alapos vizsgálatra készülsz. Közelebb lépsz a sírhoz. Már mozdulna a kezed, hogy megérintsd a kivételes műtárgyat, amikor egy éles hang hasítja ketté elszántságod. Visszahőkölsz. Mintha egy riasztó szólalt volna meg, és most jön a szigorú teremőr, megrovó tekintettel, hogy rád kiabáljon, kitessékeljen, akárhogy is, de megbüntessen, megszégyenítsen: hogyhogy nem tudod, hogy egy kiállítási tárggyal nem lehet így bánni?

Valami éles hangra lett figyelmes, egy rémisztően ismerős hangra, gyorsabban kezdett dobogni a szíve, eszébe jutott az a szörnyűség, amit már-már kezdett elfelejteni. Nem tudta, hogy a képzelete játszik csak vele vagy valóban megtörténik, talán újra át kell élnie, már a gondolatától is beleborzongott. A homlokán hatalmas izzadságcseppek jelentek meg, remegett mindene és arra gondolt, hogy megismétlődik, megint megtörténik vele, aminek soha senkivel nem szabadna megtörténnie. Kifutott a teraszra, a hintaszék, amiben az imént elmélkedett leborult a teraszról, de az a hang csak nem akart szűnni.

A kislány azt hitte, csak álmodik, hiszen a hóemberek nem tudnak sírni, de aztán felvette a kabátját, és kiment az udvarra, hogy megnézze, mi az, ami mégis sírásra kényszeríthette a fagyos hóalakot.

Gyermekkorában sok mindent másként látott és érzékelt, mint a többség. Főként az iskolában és a hitoktatásokon ütközött ki ez a fajta mássága. Kényszeresen minden vallási és tudományos tanítással ellenkeznie kellett, imádta bosszantani a bölcs tanítókat. Egyszer több napra bezárták a templom mögötti nevelőház egyik sötét szobájába egy agyonrongyolódott bibliával, hogy „újrarendszereződjön mind lelkében, mind tudatában a Szentháromság mibenléte”.

Tollas volt és bőrös, kocsmát akart nyitni, nem engedték. Állatokat tartott, káposztát taposott, hurkát töltött, meg vastag kolbászt, paprikás szalámit. Sózta a bőrt, nagyanyámmal együtt, a kezük is belefáradt. Úgy, mint a lábuk, szívük és agyuk.

Délután már nem akart buszozni, szólt menjenek érte. Férj tartotta a kagylót, és ennyit mondott. Atya, atya. Jót nem jelenthet, ezt én is értem, jobban, mint a latint. Persze Ő már értette a latin kotyvalékból. Elejtett félszavakból, baj van, nincs szívhang.

A válást Iván kezdeményezte, mert úgy érezte, Eszter lenézi őt, amiért ő csak egy mesterember. Pedig Eszter nem lenézte, hanem csodálta őt. Az Eszter számára misztikusnak tűnő dolgok, mint egy izzó cserélése, Iván számára csak egy-egy rutinos mozdulatot jelentettek. Eszter egyenesen élvezte, hogy végre valaki, aki előtt nem kell briliáns lexikális tudásával csillognia, hogy valaki nem azért szereti, mert okos, hanem egyszerűen azért, mert nő. Iván mellett nőnek érezte magát. Mert Iván megőrült érte. Imádta a nyakát, a füleit, a bokáját, a szemöldökének ívét, a szája szegletében a szemölcsöt, a festetlen, rövid körmeit.

Dühbe gurultam, lecsaptam a telefont, és csakazértis tovább beszélgettem az ismerősömmel; de aztán lelkifurdalásom lett, és csetelés közben elkezdtem írni neked egy tisztázó szándékú e-mailt, ám nem értem a végére, mert csöngött a telefon.

Az ünnepi ebéd borsóleves és mákos tészta volt, ami örvendetes, gyereknek tán még érdekes is. De érdekesebb volt a háziasszony, Ferkó gazda hites felesége, akinek üvegből volt az egyik szeme. Megrúgta a ló, azt beszélték. Kicsit horpadt is volt az arca azon az oldalon. Nem tudni, ezért-e vagy másért, mindenesetre emlékezetesen főzött. Máig érzem a mák alól gőzét eregető házi tésztája illatát. Bekábultunk, elomoltunk az ebéd után.

A sarokba pillantott: még e sárga zugban tanyázó pók is megcsúfolja őt alkotásával. A szélfogónak használt újságpapírokból (védekezve a huzat ellen, újságokkal torlaszolta el az ablakrepedések között behúzó fuvallat útját) gúnyosan kacagtak ki a magaskultúra despotái, a teljhatalmú kritikusok: „Lám-lám, valóban ilyen szerencsétlen vagy!”

A férfi és a fiú farkasszemet néznek. A férfi szemei aprók; vérágasak; táskásak. A fiú szempillái hosszúak, szemei türkizkékek. A fiú fejével az erdő irányába biccent. A férfi bólint. A fiú átugorja az útszéli árkot, majd eltűnik a nyírfák között. A férfi követi. Az egyik fa tövében álló páfrány levelein apró vízcseppek gördülnek alá, ahogy a fiú sáros cipőjével megbotlik a növény tövében. A fiú és mögötte a férfi a telepített erdő közepére érnek. Az útkanyar perspektívájából: a fiút és a férfit elnyeli a sötétség.

„A valóságban az a helyénvaló, talán később, mikor megöregszik kedvesem, tisztábban érteni tudhatja, hogy sosem egy oldaláról értékeljük. Más- és máshonnan vesszük be: alkalmazkodunk hozzá. Rimbaud, aki nagy pernahajder volt, így írta: »mindig ugyanaz, csak másképpen.« Ugyanaz a nóta, más hangszereléssel: ugyanaz a szólam, más  kísérettel. Bizakodunk drága doktor úr mindaddig, amíg meg nem bizonyosodhatunk a kudarcunkról, amíg szilárd tétellé nem válik a szomorúság: az élet harcában alul kell maradnunk. A Jóisten két kézzel ver bennünket: úgy esik, az első tragédiát, három ugyanolyan követi: nem reprodukálódhatunk. Az első, elhalt magzatomat, aki minden baj forrása, Gábornak neveztem el.

A legnagyobb ínségre hivatkozva kérnek, amit majdan egy italmérésben költenek el. Nem mindig olyan átlátszó a dolog, mint az alkoholtól bűzlő hajléktalan esetében, aki „egy falat kenyérre valót” kunyerál, vannak már ennél sokkal kifinomultabb módszerek is, teljes színházi előadást rögtönözve, statisztákkal, kellékekkel, meglepően részletesen kidolgozott kerettörténettel.