Paravánok. Üres keretek. Vártak valamire.
Néma csend.
Aztán valami más, messzi zene csendül fel.

Pünkösdi tárlat

 Vannak dolgok, amelyek akaratunktól függetlenül születnek meg, csak várni kell. Egyszer eljön az idő, amikor meg kell történnie a dolognak. Ilyen ez a pünkösd is…
    Gyönyörű idő, az ünnep melege dédelgette az emberek szívét. Pedig itt, ebben az Istentől elszakadt városban, nem is olyan fontos dolog a pünkösd, mint Csíksomlyón. Itt inkább tárlatok vannak. Ilyen is olyan is…
    Végigsétáltunk a városon. Csend, nyugalom. Az Erzsébet királyné útján  (ki emlékszik már erre a névre)  már megint építkeznek. Egy darab múlt ismét eltűnt. Nem sokan siratják. Sokan  úgy hiszik ez a fejlődés, eltüntetni mindent. Már csak régi fényképek őrzik egy kisváros sajátosan vidékies hangulatát, ami most már nagy érték.
    Kerti ünnepre mentünk. Kerti tárlat lesz, örömünkre.
    Árnyas kert, hatalmas gesztenyékkel, ciprusfenyővel. Hangulattal, festményekkel, zenével. Vivaldi. Vivaldi hangulatban  ringatózik minden. Megmártózunk a zenében a Négy évszak tavában megfürdünk mindnyájan.
    Jöttek az emberek. Jöttek a tárlatra.
    A kertben paravánok, s kis állványok.
    A paravánokon képek.
Aztán hirtelen leszedik, s csak az üres keretek maradnak. Eredeti ötletnek tűnik. Ez egy meglepetéses pünkösdi-tavaszi tárlat, adja hírül egy selymesen szőke hang. Átadjuk magunkat ennek a különös játéknak. Ilyen még nem volt, s ez igazi újdonság, merész ötlet egy ilyen szürke kisvárosban.
    Paravánok. Üres keretek. Vártak valamire.
    Néma csend.
    Aztán valami más, messzi zene csendül fel.
Orgonaszó a kertben. Bach.
Megkezdődött a nagy misztériumi csoda.
    Valaki beszélt.
    Aztán felolvastak:
Verseket, novellákat… halandzsákat. Tavaszi nagymosást tartottak.
Mindenki mosta a lelkét.
Jött  egy férfi. Kezében hatalmas festmény. A fehérruhás hölgy. Tavasz. Rét. Virág. Áhítat. Illat. Mindent átjárt a lélek különössége, bizsergető simogatása.
Mellettem egy hölgy szinte felsikoltott a látvány örömétől.
– Mennyire eredeti, Istenem, mintha ott érezném magam a réten. És milyen kifejező az arca!
– Valóban – helyeselt a mellette ülő hölgy.
    A kép paravánra kerül.
Jött egy hölgy, ő is festményt hozott. A kert végén álló festőállványra biggyesztette, s egy keleties arc nézett onnan ránk. Olyan japános hangulatot teremtett, mint egy bonzajd.
    Egy szikár, katonás járású férfi kis szobrokkal, fafaragásokkal gyarapította a tárlatot.
    Váratlanul egy magas, szigorú arcú  úr lépett elénk Fehérhajú. Szabadkozott. Kezében egy hatalmas bekeretezett fénykép, rajta ő, kezében egy másik fényképet tartott.
– Ő az apám! – mondta, és büszkén kihúzta magát, s közben mutatta a fényképre került fényképet.
– Érdekes ez a kép a képben – mondta valaki.
– Igen, úgy gondoltam, hogy a drága jó apám hatalmas bekeretezett fényképét a kezembe véve lefényképeztetem magam.
– Eredeti ötlet, fiatalabb a papád jóval, mint amennyi vagy most Te!
–   Megfordítottad az időt! – tette hozzá valaki más – Egészen eredeti…
Én is annak találtam, s örültem ennek a varázsnak, mert számomra az volt. Vajon mikor készült a kép az apáról, tűnődtem, de a fehérhajú úr máris mesélt.
– Az első világháború vége fele Lembergben készült a fotó, amit én nagyon szeretek, és büszke vagyok rá, mert még Károly trónörökössel is kezet fogott a papám, mesélt aztán tovább. Azt gondoltam, most már megmutatom mindenkinek- s kicsit meghajolt. Megtapsolták néhányan.
Arra kértük őt, hogy a képet helyezze el egy paravánon, ez is ide tartozik ehhez a különös tárlathoz.
S jöttek sorba a képek. Mindenki feltett egyet-egyet…Festett  porcelán-szobrot, , faszenes vasalót, kakukkos órát, bambisüveget, egy óriási fotót egy lerombolt tanyáról… törött üvegből hegyeket, egy ronda víztorony képet a város közepén, ahogy körülötte örömtáncot lejtenek holmi pirosinges emberek. Képek és képek, rajzok és fotók. Valami múltnak a darabjai.
Végül színre lépett fekete ruhában, nagy gáborkalapban Festő Ákos.
Meghajolt a közönség előtt, megsimogatta kis szakállát:
– Hoztam én is egy képet!
Kicsomagolta, s magasba emelte, hogy mindenki lássa.
– Fordítsd meg, mert fejjel lefelé van! – kiabálták többen.
    Ákos ránézett a feltartott képre, s visszaszólt:
– Jól van, ez! Így kell ezt nézni!
S mindenki bámulta, mert ott lebegett a város fejjel lefelé.
A házak, templomok talpa az égre szegezve, tornyaik a földre mutatnak… Mint egy chagalli látomás, s ott röpködnek az emberek a házak és a föld között, mint valami sikolyok, nem madarak, hanem sikongó hangok…
    Ott lebegtek a semmiben.
Mindenki döbbenten nézett! Ez az igazi arca a mi kis városunknak.
Hiszen tisztulni akartak az emberek, mert a paravánokon ott voltak a kisváros elfelejtett, vagy el sem  sírt bántásai, emlékei, sirámai, a el nem ért vágyak, s a széttaposott remények.
Ez a mi kis városunk, ahol vergődve nézzük a napokat, az időt, s várjuk az időnkénti kisvárosi tárlatokat…..
Ilyen  volt a Pünkösdi tárlat.