„A valóságban az a helyénvaló, talán később, mikor megöregszik kedvesem, tisztábban érteni tudhatja, hogy sosem egy oldaláról értékeljük. Más- és máshonnan vesszük be: alkalmazkodunk hozzá. Rimbaud, aki nagy pernahajder volt, így írta: »mindig ugyanaz, csak másképpen.« Ugyanaz a nóta, más hangszereléssel: ugyanaz a szólam, más  kísérettel. Bizakodunk drága doktor úr mindaddig, amíg meg nem bizonyosodhatunk a kudarcunkról, amíg szilárd tétellé nem válik a szomorúság: az élet harcában alul kell maradnunk. A Jóisten két kézzel ver bennünket: úgy esik, az első tragédiát, három ugyanolyan követi: nem reprodukálódhatunk. Az első, elhalt magzatomat, aki minden baj forrása, Gábornak neveztem el.

Écriture féminine

„Jajj, a szoknyám,
jajj, a blúzom!
Aki tette,
Azt megnyúzom!”

„Drágám, maga ezt sosem értheti meg két okból. Egy: maga még gyermek doktor úr, még serken a bajsza; másrészt: kedvesem, ön férfiú, és mint olyan, más a tapasztalása. Itt vicsorítok magára; magával farkasszemet néz naponta több tíz nő, de sosem oszthatja velük ezt a borzasztó narratívát, a nőiség végességének az érzését. Látja, kiadom magam, fölszámolom a védelmi vonalat, mint itt mindenki: expozálom magának a szerveim. Maga keres, kutat. Egy férfi matat a nyolc dekádos vaginámban. Doktor úr, maga az, egy tejfeles szájú kisfiú. Kacagok. Nézze el nekem, kérem!”

„Kedvesem, már-már nemtörődömséggel mászom meg ezt a monstruóz széket. Szenvtelenül akasztom a lábam a kengyelbe. Úgy mondom, familiáris érzés ez. Higgye fiatalember, én úgy járok a ginekológiára, mint más a közértbe, vagy a vasárnapi misére. Ide jövök elsiratni a múltamat. Valaki a templomban zokog, más otthon a televízió előtt. Nem ítélkezem, ne gondolja! Már úgy látom, egyik sem spirituálisabb a másiknál. A sírás: sírás.”
„Mikor először fektettek ilyen székbe, serdülő lány voltam. (Úgy hat, antik idők voltak azok.) Annakelőtt, minden reggelen óvatosan kíváncsiskodtam, (zsebtükörrel piszmogtam:) Nánika (én) nagylány-e már? Hiába. Olvasmányaim ez idő alatt voltak: Petőfi Sándor, Jane Austin, Mikes Kelemen és Benedictus Spinoza. (Szép sorban vagy öt év alatt.) Eközben mutatóban – értse doktor úr ez alatt a domborulatokat, és a felbukkanó szőrzetet a hajlatokban – lettem nővé iperedő leány, de maradtam szomorúan magtalan bakfis. Tizennyolcadik évemben a medicum elé citáltak, ahol is gyermeklábaimat megfeszítették, polgárorvosok szótlan, szikár professzionalizmussal átvizsgáltak. A szerveim, mint a makk, egészségesnek találtattak. A nyugtató diagnózis ára: egy orvosi rendelőben idejekorán megkurtítottak. Elsirattam a lányságomat.”
„Doktor úr, a kórház falai, amik között maga rezidens éveit eltölti, ódon, sokat tűrt falak. A folyosó, ahol a párhuzamosan sorjázó műanyag székeken most gondterhelt arcú nők számolják a perceket, míg maga tudós tekintetével rajtam/ bennem vizsgálódik, valaha barátságtalan zománcos zöld színűre voltak mázolva. Mikor először végigmentem ezen az emeleten, a linóleum padlón lépteim nyomán véres foltokat hagyott szandálom talpa. Lássa be, fiatalember, a kép költői. A valóság: prózai: a gyermekem folyott végig a combomon, ő pecsétezte végig a nőgyógyászat várótermét. Azért mondom ilyen nyersen ezt doktor úr, mert mára csak így van súlya a szavaknak. Mára csak így fáj. A folyosó végén, a vizsgáló ajtaján bekopogtattam, majd nekidőltem a zöld falnak, és annak mentén csendesen (persze ezt már nem tudhatom - de az ájulást hangtalannak képzelem) lecsúsztam a földre. Elaludtam. A többit már csak mások elbeszéléséből tudom: amíg én álmodtam, úgy kezdett folyni belőlem a vér, mint mikor az elrekesztett folyó gátjait kidöntik: véreztem perceken, hosszú perceken keresztül, pólyáztak, kapartak, varrtak, stoppoltak. A gyermekem ellenem fordult doktor úr: egy kamikáze rohant a saját vesztébe, és igyekezett engem is magával ragadni. (…) A műtőlámpa fényét kellemes, narancssárgának képzelem. Elsirattam az első gyermekem.”

„A valóságban az a helyénvaló, talán később, mikor megöregszik kedvesem, tisztábban érteni tudhatja, hogy sosem egy oldaláról értékeljük. Más- és máshonnan vesszük be: alkalmazkodunk hozzá. Rimbaud, aki nagy pernahajder volt, így írta: »mindig ugyanaz, csak másképpen.« Ugyanaz a nóta, más hangszereléssel: ugyanaz a szólam, más  kísérettel. Bizakodunk drága doktor úr mindaddig, amíg meg nem bizonyosodhatunk a kudarcunkról, amíg szilárd tétellé nem válik a szomorúság: az élet harcában alul kell maradnunk. A Jóisten két kézzel ver bennünket: úgy esik, az első tragédiát, három ugyanolyan követi: nem reprodukálódhatunk. Az első, elhalt magzatomat, aki minden baj forrása, Gábornak neveztem el. A második gyermekem, András, még akkor elment, mikor alakja sem volt. A harmadik, Olga, a hatodik hónapban sietett e világra. (Bár ne sietett volna!) Negyedik gyermekemnek, aki öt teljes napot élt, a keresztségben a Győző nevet adtam. Mikor Győző végleg elaludt egy szomorú októberi délután, egy kollegája, doktor úr, azt tanácsolta, hogy ne próbálkozzak több gyermekkel: Gáborom vére megmérgezte az enyémet: átka: ha engem nem vihetett magával a túlvilágba, öccseit, és húgait rendre meggyilkolta. Fertőzött vérem lett az utódaim veszte. Így történt drágám, hogy itt sirattam el három további gyermekem.” 

„Faramuci helyzetekbe sodor bennünket az élet folytonosan, kedvesem. Hónapokkal később, pironkodó Náni, egy negyvenen túli asszony siet mezítelen aljjal keresztül a nőgyógyászati rendelő vizsgálótermén. Mutogatom nagyra meredt, puffadt, vöröses, viszkető ajkaim – fertőzéstől tartok. Kenetet vesznek; tenyésztenek; baktériumok és gombák után folyik a hajsza: a végeredmény: negatív. Szemérmem ez idő alatt sem apad, szirmaim, mint a virágba borult rózsa: nyiladoznak. Fölszabadult nevetés közben mondja nekem a doktor a nyugtatónak szánt szakvéleményt: csupán poliuretán (latex)-érzékenység. Acheron, Phlegethon, Cocytus, Styx és Léthé összes vize szakadott le a hátamon, doktor úr: fogadjak cölibátust? De műtét helyett, anti-tabletták helyett, a drága doktor 42 éves Nániját mindenfajta hormonokkal elapasztja: szőröm nőtt a kezemen, orrom megnagyobbodott, étvágyam csökkent: azóta nem állhatom egy férfi érintését sem. Elsirattam az asszonyságom.”

„Hanem drága doktor úr, fiatalember, maga tudós logikájával ismeri azt, amit az én rövid eszem nem gondolt: az a szerv, ami elszundít tovább él, mint a kómás beteg, erek, nyirok, élet hálózzák be minden szövetét. Így lett, hogy évekkel később apró szemölcsök nőtték be méhem kapuját, amik gyors burjánzásba kezdve daganatokká fejlődtek. Ősz hajú, remegő térdű (vénülő) özvegy nyitottam meg lábaim, hogy füstölő, forró műszerekkel égessék tisztára nőiségem. Futótűz. Égetett föld. Elsirattam fájdalmaimat.”

„Ki kopog? Mi kopog? Mondja doktor úr, mit lát odalent? Rák, fertőzés, csupán némi barátságos prolapszus? Ne aggódjék kedvesem, sokat edzett asszony fekszik maga előtt. Homlokát ráncolja fiatalember, látom szemein, azt hiszi, a vizsgálat eredménye nem megnyugtató. Mielőtt bármit mond, arra kérem drága doktor úr, 84 éves Nánija könyörög magának: pakoljék ki mindent, fosszon meg a maradék nőiségemtől, ha ez kell a túléléshez, mert egyvalamit elsiratni még föl nem készültem: az életemhez így is, öregen, bágyadtan, ragaszkodom. Későn érő, idejekorán fonnyadó gyümölcs – ez vagyok. A petéim, míg voltanak, lusták; a méhem kilökött négy magzatot; a méhszájam betolakodók lépték el: láttak ezek már mindent: a vaginám mögött a fájdalmas világ. Stabat Mater. Nincs méltóságom. Gondolkodjék, mit tehet. (Addig) a szerveim elsiratom.”