Tollas volt és bőrös, kocsmát akart nyitni, nem engedték. Állatokat tartott, káposztát taposott, hurkát töltött, meg vastag kolbászt, paprikás szalámit. Sózta a bőrt, nagyanyámmal együtt, a kezük is belefáradt. Úgy, mint a lábuk, szívük és agyuk.

A Nagybőgő

Neve számomra ismeretlen, de bőg, az bizonyos. Bőgeti a cigányok múltját, jelenét, meg tán a jövőjüket is. Úgy nyikordul meg a vonó, mint éles kés a szívekben. Csikordul a húrokon, ahogyan a lövéseket kapó is csikordul egyet halála előtt.
Ott állt a nagybőgő nagyapámék konyhájában. Rég nem használta már senki sem. Üres volt és elhagyatott. Csak egy értő kéz kellett volna, na meg egy kis fül, szimat és szív. Az már egyikünkben sem volt.
Elment közülünk. 45 év kemény munka, majd 10 év boldog bolondság állapota után. Volt ő minden. Kiváló dolgozó, aranyérmes munkás, az év díjazottja, megint az évé, a következőé is.
Tollas volt és bőrös, kocsmát akart nyitni, nem engedték. Állatokat tartott, káposztát taposott, hurkát töltött, meg vastag kolbászt, paprikás szalámit. Sózta a bőrt, nagyanyámmal együtt, a kezük is belefáradt. Úgy, mint a lábuk, szívük és agyuk.
Így fordulhatott elő, hogy még hatvan sem volt az öreg, a kalapját a sütőbe tette, a kést a hűtőbe, vagyonát cipőkbe dugdosta, onnan a raktárakba, aranyait zoknikba. Egy napon, amikor a kalapot épp a sütőbe tette, összegyűlt a család. Ez nem mehet így tovább. Több volt még ekkor a józan pillanata, de sok volt a zavart. Nevét még leírta rutinból, de az évszakokat már összekeverte. Ültünk a kiskonyhában és tanácskoztak. Most éppen a falu, járás, megye első emberéről. Jöjjön-e  a bolond boldogok Háza?
Feküdtem mellette a rekamién, most épp józan volt. Tán nagyon is. Lassan elkezdtek csorogni a könnyei, érintették a fejét tartó karom, majd lassan eláztatták. Megeredtek az évek során elhanyagolt könnyek. Ránéztem, csak én látom-e hogy sír.
Ezt mondta, amint körbe mutatott a plecsnikkel körbe rakott szoba falain: ez voltam én, és ez lettem.
Ezt a sírást már mindenki meghallotta a szobában, mert ez már zokogás volt. Tudom, de nem hagyunk. Most már kettőnket rázott a sírás ott a rekamién, a szoba közepén.
Egyszerre csak üres volt a nagybőgő. Nem volt neki gazdája. Régen mulatságokon, disznótorban, virrasztatókban, temetéseken és lakodalmakon ő néhányszor megpengette úgy, hogy belezengett az egész környék. Nem volt zenész, apja is csak konyított a bazsevához, de szerette az életet.
Így mikor már asztalon táncolt, fordult a láb és ropta nagyanyám, oda rendelte a nagybőgőt, vagy elvette egy muzsikusét Szívvel adták oda neki. Tudták, pihenni kell. Húzta, húzta tiszta erővel, nem ám gyengédséggel, élete minden akaratával és kitartásával. Eszével és értelmével.
Most itt áll a szobában, még egyszer használni kell. Mikor őt kísérjük utolsó útjára, meg kell még csikordítani, hogy feljajduljon a környék.